Lázár János szerint a „gyors magyar növekedés” forog kockán, szükség lenne ezért egy gazdaságfejlesztési tervre, hogy a bővülés „2 százalék fölött maradjon”. Gazdaságfejlesztési terv kell? Öt év kormányzás, a Széll Kálmán Terv 1. és 2., a Nemzeti Konvergencia Program, az uniós pénzesőt szétterítő Gazdaságfejlesztési Operatív Program után? Mi a gond? Magyarország nem teljesít jobban? Mégsem mi vagyunk Európa éltanulói?
Az a szomorú helyzet, hogy Lázárnak lényegében tökéletesen igaza van. Az Orbán-kormány regnálásának öt évéből egyetlen esztendőben, a tavalyi választási évben volt 2 százalék fölött a GDP növekedése, a korszak átlaga az 1,3 százalékot sem éri el, vagyis nincs mit stabilizálni: először egy észlelhető és fenntartható növekedési trendet kellene felmutatni (ez utoljára a Medgyessy–Gyurcsány-kormánynak sikerült 2002 és 2006 között).
Az egy főre jutó GDP-t tekintve 2006 óta nő a különbség az uniós átlag és a magyar szint között, méghozzá a 2010-es kormányváltás óta is töretlenül – miközben Lengyelország, Csehország és Szlovákia is mutatott némi fölzárkózást –, miközben mi még a 2 százalékkal is csak a lemaradásunkat konzerválnánk. Az átlagkeresetünk nemcsak az EU átlagos szintjéhez, hanem még a régiós versenytársakhoz viszonyítva is reménytelenül leszakadt. Egyetlen területen mutattunk kiemelkedően magas számokat: nálunk nőtt a leggyorsabban és immár túllépte az egyharmadot a szegénységben élők aránya.
Ráadásul még a fenti gyászos teljesítményt is csak az éves GDP 3-4 százalékát kitevő uniós pénzbeáramlásnak köszönhetően tudtuk összehozni: enélkül már rég recesszióban lennénk. Innen nézve viccnek is durva a miniszterelnök azon állítása, hogy az EU növekedési centruma lennénk: a nyugat-európai polgárok adóbefizetéseiből imitálunk valamiféle gazdasági minikonjunktúrát még mindig főleg a szökőkút-térkő szektorban, meg a magyar gazdasággal semmilyen szerves kapcsolatban nem álló exportágazatokban (például a VW-ügy miatt éppen a földbe állni készülő autóiparban). A sokféle terv és a zseniális unortodoxia erre volt elég: az egyetlen kézzelfogható gazdasági eredmény, hogy az államadósság nem szállt el (nem is csökkent, sőt a nettó adósság még nőtt is), de ennek is a humán szféra – oktatás, egészségügy, szociális ellátás – lerohasztása, a jövő fölélése volt az ára.
Lázár Jánosnak egyébként nem ez volt az első őszinte és bíráló mondata mostanában: néhány kormányinfóval ezelőtt arról beszélt, hogy csúfos kudarc a roma integráció (valóban, a százmilliárdos program romjai között már a rendőrség meg az ügyészség keresgél), és lemondtunk a határon túli magyarság körében a szülőföldön boldogulás tervéről (már csak munka- és szavazóerő-utánpótlásként tekintünk rájuk). A miniszter néha úgy viselkedik, mintha a kormány belső ellenzéke lenne – és a karrierje is olyasféleképpen alakul.
HARGITAI MIKLÓS
Forrás: Népszabadság és nol.hu
