Heuréka! Itt van már a Kánaán! Mármint Csepelen. Csepel ugyanis még az országnál is jobban teljesít! Itt, hála a Csepelen már csak egy feladatot ellátó, de mindenhez értő, mindennel foglalkozó Nagy Egyszemélyi Kurátor (NEK) áldásos tevékenységének, a reformok is hatékonyabban működnek! Ilyen és ehhez hasonló pozitív gondolatok jutottak eszemben, amikor egy kora reggel elolvastam a fideszes örömforrás, a csepel.hu friss, optimizmust sugárzó írásait. Micsoda nagyszerű érzés volt olvasni, hogy „Csepelen jó nyugdíjasnak lenni”, vagy, hogy „Jobb lesz csepeli fiatalnak lenni – ülésezett a képviselő-testület”. A „Megújult Csepel belvárosa, a gyermekeké a jövő” című győzelmi jelentés hatására pedig már-már örömujjongásban törtem ki. Hiába. Ezek a fiúk tudnak valamit – mondtam magamban. De mit látok, ha a csepeli utcákon járok, mit hallok, ha csepeliekkel beszélgetek?

Hol élnek ezek a fiúk? Ismerik egyáltalán Csepelt, a csepeli emberek életét, eredményeit, mindennapi gondjait? Vagy csak ülnek a jól felszerelt irodáikban, ahol jól megfizetett munkatársak siserehada lesi kívánságaikat, majd lemennek egy újabb avatásra, díjátadásra, ünnepségre, jól előkészített programokra, rendezvényekre, s pár kézfogás, egy-egy mosoly, hátveregetés, a leereszkedő „Hogy tetszik lenni?” kérdést követő hálás mondatok, majd a semmitmondó beszélgetések után azt hiszik, ismerik a csepelieket, életüket? Azt hiszik, ezek a formális találkozások azt bizonyítják, hogy Csepelen minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindenki mindennel meg van elégedve?  Nem néznek körül a kerületben ott, ahol élnek, a csepeli utcákban, lakóparkokban, társasházakban?

Pedig megérné. Mert akkor látnák,

hány ház eladó, mert a fiatalok az olcsóbb élet reményében elköltöztek vidékre, vagy kiköltöztek az országból, oda ahol legalább van munkájuk, jobban fizetnek, amiből tisztességesen meg tudnak élni. Tudnák, hogy vannak, akik napról napra élnek, nem tudják fizetni az adósságaikat, míg másoknál nem dolgozik a családban senki, közmunkásként vagy munkanélküli segélyből tengetik életüket, és azért imádkoznak, nehogy valamelyikük megbetegedjen. Vagy megértenék, hogy az általuk nagy kegyesen biztosított, a szociális gondoskodás csúcsának tartott közmunka mennyire megalázza az emberek nagy részét, és azt, hogy mire elegendő a részükre kifizetett, minimálbérnél jóval alacsonyabb munkabér. Esetleg megismerkedhetnének azokkal, akik nem tudják fizetni a közös költségeket, s emiatt végrehajtás, illetve kilakoltatás előtt állnak. Meghallanák a szomszéd utcában lakó idős nénit, aki arról panaszkodik, hogy alig laknak az utcában fiatalok, s lassan már egymáson sem tudnak segíteni, mindenki öreg, örül, hogy önmagát el tudja látni, és szégyellnek bemenni az önkormányzatba segélyért.  Sokuknak arra sincs pénze, hogy az egyre romló kis házacskájuk legelemibb javításait elvégeztessék, lassan mindenük tönkremegy, omladozik az egész ház. Vagy megtapasztalhatnák az egészségügy tarthatatlan helyzetét, azt, hogy a körzeti orvosi rendelőben, az SZTK-ban, vagy a Jahn Ferencben, a sürgősségin órákig kell várakozni, arról nem is beszélve, hogy a betegek, illetve hozzátartozóik által bevitt gyógyszer mellé lassan már orvost, vagy nővért is kell szerezniük. Állhatnának sorba a gyógyszertárban, ahol az előttük álló idős bácsi a felírt gyógyszerek felét tudja csak kifizetni, s szégyenkezve hozzáteszi: a többiért majd a nyugdíj után visszajön. Talán, a hivatalos találkozásokon túl, beszélgethetnének pedagógusokkal, akik rosszul érzik magukat eddig szeretett iskolájukban, óvodájukban, mert nem értenek egyet a rájuk kényszerített oktatási rendszerrel, a kerületi önkormányzat centralizációs döntéseivel, a kivezénylésekkel, tantestületi döntéseik, véleményük semmibevételével, de már nem merik kollégájukkal sem megbeszélni a dolgokat.

Néha azonban az érzésem, különösen az ilyen cikkek után, hogy mindez nem is érdekli a kerületvezetőket. Nekik a hatalom a fontos. A hatalom fenntartása érdekében mindenkin és mindenen átgázolnak. Ha úgy nem megy, akkor saját szájuk íze szerint módosítgatják a törvényeket, már saját alaptörvényük sem számít. Írogatják az ilyen bornírt, elfogadhatatlan, az embereket hülyének néző cikkeiket, gyártják a hazugságokat. Sokan vannak. Persze, tudom, vannak kivételek, magam is ismerek néhányat közülük. Ez a hatalom azonban őket is maga alá gyűrte, sőt, aktív részesei, élvezői lettek. Nem adták, adják fel ugyan teljesen önmagukat, lehet velük normálisan beszélgetni is, de hallgatnak, tapsolnak, mindent megszavaznak.

Messzire jutottam a heurékától? Igen. Azonban már azok is csendesebbek lettek, akik valamikor hangosan csápoltak mellettük, értük. Sőt! A csend egyre nő. Ezeknek a cikkeknek is egyre kevesebb a hatásuk. De kitartóan írogatják, szinte szuggerálják, önkormányzati honlapokon, plakátokon, közpénzen kiadott agitációs anyagokban, röplapokon: jól éltek, jobban éltek, a legjobban éltek…

Pedig vigyázniuk kellene. Előbb-utóbb megtörik a csend is.

V O X