Úgy is érezhetné magát a derék adófizető, mint Márkus László az egykori televíziós jelenetben, amelyben – előbb higgadtan, majd őrjöngve – azt a kérdést feszegeti: „De mi került ezen a fotelon hétezer-kétszáz forintba?” Ehhez képest az adófizető nyilván nem így érzi magát, már csak azért sem, mert szép lassan hozzászokott a feje fölött abrakadabra röpködő (ezer…) milliárd forintokhoz, továbbá ahhoz, hogy esélye nincs pontos képet kapni a szeme előtt zajló közköltések ár-érték arányáról, fontosságáról, na ja: társadalmi hasznosságáról. Most éppen az amúgy is gondosan kistafírozott felcsúti sportkomplexum kap csinos kis hárommilliárdért pompás Makovecz-stílusú kazánt, fűthető pályákat (stb.), s bár ennél a passzusnál illene átlényegítenem e dolgozatot gyújtóhangú publicisztikává, inkább csalódottságomnak adok hangot: tudniillik miként lehetséges, hogy egyetlen megveszekedett helikopterleszállópályát és/vagy jachtkikötőt sem sikerült még felhúzni az arborétumtól meg készülő kisvasúttól ölelt, világvárosi szinten tuningolt területen?
A legegyszerűbb lenne az önmagunkban szunnyadó, kidagadt verőerű Márkus Lászlót felébreszteni, és azt mondani: itt, kérem, konkrétan lopásról van szó; pláne hogy lopásról itt aztán tényleg szó sem lehet. A hasonló beruházásokat támogató úgynevezett tao-programról is csupán a letűnt ballibgarnitúra állítja, hogy a korrupció melegágya, kivált, mert a miniszterelnök – vö.: a felcsúti sportalapító – maga fogalmazta meg a feltehetően valamennyi működő demokráciában honos alapvetést, amely szerint az érintett vállalatok maguktól adják oda a társaságiadó-alapjukból leírható pénzt, ő, kormányfőként, legföljebb elősegítheti a cégek célzott költését. Konkrétan „…a miniszterelnöknek helyzeti előnye van, az üzleti élet szereplőit meg tudja győzni arról, ha egy ügy fontos”, s ha fontos, akkor az vesse az első követ a sok szőnyeg szélén toporgó vállalatvezérre, aki ilyen helyzetben inkubátorszám-növelésről, lélegeztetőgép-programról és/vagy a gyermekétkeztetésről kezd hevült szónoklatba.
Épült egy aréna, megannyi pálya, most kazánház jön hárommilliárdért: a dolgok jelenlegi menete szerint ez így teljességgel rendben van, miként az a felvetés is felesleges, milyen eredményei lehetnek e príma beruházásnak. Az ifjak kivirágoztak az akadémiai szisztéma keretében, szerb, horvát, szlovák társaikhoz hasonlóan tömegével szállják meg a nívósabb európai bajnokságokat, s mind magasabb szintre emelik a nemzetközileg előkelően jegyzett hazai klubfutball értékét, ugye! Következésképpen a magyar futball előmenetele, ezen belül Magyarország léte aligha függhet egy kazánházon.
Úgyhogy most mindenki higgadjon le, nézzen előre, s ne rugózzon azon, mégis mi került ezen a „fotelon” hárommilliárd forintba. Hogy mást ne mondjak: a citált összeg a fotelt csutkára szétkapó Márkus Lászlónak se jött ki.
Murányi András (nol.hu)
