Jó éve van Borbély Lénárdnak. Csepel polgármestere sikerrel vette a tavalyi ittas vezetésének első évfordulóját. Sikerrel titkolja tettének következményeit. Sikeresen leváltotta a Csepeli Hírmondó szerkesztőjét, és a lapigazgatói poszt létrehozásával sikeresen idehozta a szélsőséges Magyar Demokrata két újságíróját, akik sikeresen befejezik a lap totális politikai szócsővé való átalakítását. Személyes sikere az is, hogy eddig csak kétszer kényszerült volna színvallásra: a Metrans Nagy-Duna-parti, méregátrakós beruházása, illetve a csepeli HÉV megszüntetése tárgyában.

Igaz, ezekben a csepelieket felzaklató ügyekben nagyot bukott, de

gyorsan vigasztalódhatott, mert nem rég sikeresen elismerést kapott ‑ no nem Csepelen, hanem  ott, ahol a Borbély-féle a politikai, szakmai, emberi hibák, bűnök(?!), még nem számítanak, sőt. Két éve Nagyszalonta városa „Pro Urbe” díjat adományozott a polgármesternek, idén „a testvér-települési kapcsolatokért” megkapta a nagyszalontai Bocskai-díjat, legutóbb pedig a „nemzet újraegyesítése érdekében kifejtett eddigi” tevékenységéért, a Székely Bálon kellett átvennie a „tiszteletbeli székely” címet.

A csepel.hu-n látható képek szerint jól bírta a tiszteletbeli székely kitüntetéssel járó hercehurcát. Hiába, no, itt érezte jól magát. Ahogy a parlamenti elnök idézte Tamási Áront: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon együnk benne”. Igen, Ő itt van otthon, itt van övéi között. Itt, ahol nem kell felelnie a csepeliek kényes kérdéseire. Csak hallgatnia a díjátadásokkor elhangzó „bálnyitó” beszédeket. A résztvevő notabilitások (Kövér László, Tarlós István, Szász Jenő) ugyanis, ha már ott voltak, megnyitván a bált, nagy ívű beszédeket is mondtak. Így zene lehetett Borbély úr füleinek, a nagybajuszú megszokott szókimondása, azonosságtudatunkról vagy arról, hogy a székely zászló addig leng a parlament épületén, ameddig „az unióban fel nem fedezik, hogy az uborka görbületén kívül más problémák is megosztják Európát”. Tarlós úrtól megtudhatta, hogy a bál „a nemzeti összetartozás kifejezésére” szolgál, míg Szász Jenő arra bíztatta a jelenlevőket, köztük természetesen Csepel polgármesterét, hogy „az év hátralévő részében se feledkezzenek meg a rászorulókról”.

A Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese a díj átadásakor tartott, kb. 10 perces dicshimnuszában ezért is hangsúlyozta: Borbély úr nem feledkezett meg a rászorulókról. Bár Nyirő Józseffel kezdte, de gyorsan eljutott a polgármesterig, aki „máris sokat beváltott azokból a szép reményekből”, aki „hűségével, tudásával és következetes nemzetépítő hazafiságával nap, mint nap helyt áll Magyarország egy kihívásokkal és lehetőségekkel teli egyik különleges településén, Csepelen.”, vagy akinek „látványos eredményeit ma joggal tarja büszkén számon Csepel munkás és polgári közössége.” És csakúgy ömlöttek a lózungok, dicsérő mondatok, a mindenhol helytálló hősről, Csepel polgármesteréről. Számomra, végigolvasva a kitüntetettről szóló ömlengést, az alábbi egyszerű mondat volt a csúcs:

 „Ha kiemelkedünk a lassan száz éve ránk erőszakolt európai status quo-ból és Borbély Lénárd életútján keresztül vizsgáljuk azt a Kárpát-medencei életteret, amelybe születtünk, nos, jelképes és konkrét erővel rajzolódik ki az a nagy magyar Alföld, amelynek keleti végvidékén Nagyszalontát és Váradot, a nyugati szélén a Duna ölelésében pedig Csepel szigetét találjuk. Borbély Lénárd ezt a természetes egységet munkájával és életútjával jelképesen is felmutatja, sőt tágabban az egész Kárpát-hazára nézve is képviseli.”

Egy mondat. Benne van minden, egy kis határrevíziós álomtól kezdve, a polgármester piedesztálra emeléséig. Már csak azt nem tudom, mi a gondja a csepeliek ezreinek a sikeres Borbély Lénárddal. Talán csak annyi, hogy ők ismerik csepeli munkásságát, a „nemzet újraegyesítése érdekében kifejtett eddigi tevékenységét”. Tudják, hogy éppen Csepel „újraegyesítése” érdekében tette a legkevesebbet.

Citrom-díjat Borbély Lénárdnak!

V O X