...És már a nyomunkban vannak a fiaink, drága fiaink. 

Ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy megtanultuk mi már ezt a harcot.

Velünk éneklik? - Teszi fel a kérdést Kálmán György előadásában Szilágyi György a Hanyas vagy? című monológban. A szerző édesapja vöröskatona volt 1919-ben...

Mindenki folytassa nyugodtan a mai programját! Csepelen az idén sem volt és nem is lesz megemlékezés a Magyar Tanácsköztársaságról, amelyet 97 évvel ezelőtt, 1919. március 21-én kiáltottak ki. Március 22-én - 97 éve  - szombat volt: "Berendelték a Weiss Manfréd Gyári Kaszinóba a község elöljáróságát, intézményeinek vezetõit. Ott Berend Géza adta át Kun Béla üdvözletét és politikai tájékoztatót tartott. Ettõl a naptól kezdõdõen a közigazgatást községi biztosok, a gyárat öt tagú termelési bizottság vezette. A Szikratávírót a gyárõrség megszállta...."  Ezt és még sok mást a történelmi tények között olvashatjuk

Országszerte a feledés homályát szeretnék ráborítani erre a 133 napra. A baloldal - mondjuk úgy - diszkréten hallgat, a jobboldal és a szélső jobb apropót lát az évfordulóban egy jó ízű kommunistázásra.

Csepel történelméből azonban kitörölhetetlen 1918. és 1919. A tanácsköztársaság létrejöttében és győztes honvédő harcaiban meghatározó volt a csepeliek szerepe. Erről dr. BOLLA DEZSŐ, Csepel megkerülhetetlen helytörténészének munkáját idézzük a következőkben: 

A kommunisták a hatalom átvételére készültek. 1919. március 18-án a csepeli Templom-téren nagygyûlést szerveztek, ahol 5000 ember támogatta a javaslatot, mely kimondta: "a csepeli munkásság követeli, hogy kiáltsák ki a proletár diktatúrát."

A Vörös Újság március 20-i számában megjelent tudósítás szerint:

„A Kommunisták Magyarországi Pártja vezetõségének fogvatartása, agitátorainak, röpiratterjesztõinek, plakátragasztóinak elfogatása, kitoloncoltatása mélyen sérti a munkásmozgalom érdekeit.

A Kommunista Párt és a Népszava ellen intézett támadás közötti összefüggés nemcsak nem volt megállapítható, de a vizsgálat ki sem terjedt erre a letartóztatottakkal szemben, mert mindjárt a letartóztatás után kiderült, hogy a gyûjtõfogházban õrzött kommunisták javarésze csak a letartóztatás után értesült errõl a támadásról.

Megállapítható, hogy a kommunisták fogvatartása tisztán politikai üldözés jellegével bír, s csupán azt célozza, hogy a munkásmozgalomnak a kommunista párt által képviselt irányzata vezetõitõl és agitátoraitól megfosztassék. A letartóztatottak nagyrészt olyanok, akik a nemzetközi proletárforradalom és a háború alatt a magyarországi antmilitarista és forradalmi propagandában tevékenyen részt vettek, azért börtönt és üldöztetéseket szenvedtek, üldözésük tehát egy forradalmi kormány részérõl kétszeresen fel kell, hogy háborítsa a csepeli proletariátust.

Erre való tekintettel a népgyûlés kimondja, hogy a csepeli összmunkásság a fogvatartott kommunisták azonnali szabadonbocsátását követeli s ennek a határozatnak minden erejével érvényt is szerez.

A határozathoz való csatlakozásra felhívja a budapesti gyárak munkásait."

A fegyveres felkelés elõkészítését a párt szintén Csepelrõl indította. Március 19-én kezdõdött és 20-a hajnaláig tartott értekezleten a csepeli kommunisták és szociáldemokraták a proletárdiktatúra kialakítása mellett döntöttek. Ekkor kezdõdött az a hét évtizedes politikai gyakorlat, melynek során a kommunista vezetõk egymást váltó generációi legfontosabb támogatójuknak mindig a csepeli munkásságot tekintették.

Egy nap múlva, március 21-én a börtönbõl szabaduló Kun Béla elsõ hálás üdvözletét Csepelre küldte.

Liska Teréz ezekre a napokra így emlékezett:

"Mindenki izgatott és most már a munkaidõ alatt sem dolgozunk, hanem csoportokba verõdve tárgyaljuk az eseményeket. Mi lesz tovább? Csak ennyi a forradalom? Ezt kérdezik egyre többen, és mindenki becsapottnak érzi magát a régi rendszer uraitól és az antanttól. Az ezer és ezer leszerelt katona és az Oroszországból hazatért hadifoglyok, ezek a semmivel utcára került katonák kérdezik: ezért harcoltunk? Ezért voltunk hõsök? Miért? Semmiért! Mi lesz az ígéretekkel, sürgetik mindenfelõl és közben szidják a békefeltételeket be nem tartó entente csapatokat. Elkezdik suttogni, majd nyíltan hajtogatják, hogy csak az oroszok segíthetnek. Nekünk is úgy kell csinálni, mint azoknak, és akkor segítségül átjönnek a Kárpátokon. Most egyik napról a másikra megváltozik a hangulat a bolsevistákkal szemben és mielõtt magam elõtt tisztába is jönnék, hogy kinek van igaza, reggel hallom a hírt: "kitört a kommün." Megnézem a Népszavát és nem akarok hinni szemeimnek, amikor olvasom, hogy ez mától a szocialista-kommunista párt hivatalos lapja, mert Weltner elvtárs  a Szociáldemokrata Párt megbízásából megegyezett a kommunistákkal és közösen átvették a hatalmat. Ki hitte volna el 1914-ben, hogy a háborúból forradalom lesz?"

A Tanácsköztársaság kikiáltása után március 22-én berendelték a Weiss Manfréd Gyári Kaszinóba a község elöljáróságát, intézményeinek vezetõit. Ott Berend Géza adta át Kun üdvözletét és politikai tájékoztatót tartott. Ettõl a naptól kezdõdõen a közigazgatást községi biztosok, a gyárat öt tagú termelési bizottság vezette.

A Szikratávírót a gyárõrség megszállta. A rádióállomás fontos szerepet töltött be a támadó erõktõl szorongatott Tanácsköztársaság 

hírközlésében, hírszerzésében, elsõsorban pedig a szovjet-orosz vezetõkkel való kapcsolattartásban. A szovjet-orosz vezetõknek is szükségük volt az adóállomásra, melynek segítségével összeköttetést tudtak teremteni az európai rádióállomásokkal. A Tanácsköztársaság idején 218 alkalommal létesült távirati kapcsolat Csepel és a moszkvai Gyetszkoe-Szeló-i szikratávíró állomás között.

Az adóállomáson keresztül március 22-én a "Mindenkihez!" kezdetû szikratáviratban a világ proletariátusát kívánták tájékoztatni a Tanácsköztársaság kikiáltásáról, majd felvették a kapcsolatot a szovjet-orosz vezetõkkel. Lenin több esetben tanács jellegû utasításokat küldött a magyarországi kommunista elvtársainak. A legtöbb táviratot Kun Béla és Csicserin külügyi népbiztos váltotta egymással, melyekkel Kun nem volt elégedett. 1919. április 29-én Leninnek küldött jelentésében így panaszkodott:"Csicserintõl hazug táviratokat kaptunk..."

Moszkvából viszont rendszeresen az állomás személyzetére vonatkozó panasztáviratok érkeztek, akik egy része hazafias érzésbõl, másik része hivatali lustaságból szabotálta a hosszú szólamokkal megtûzdelt táviratok továbbítását.

Április 14-én alakult meg a helyi közigazgatás vezetõ testülete, a csepeli Munkás-, Katona- és Paraszttanács, melynek mûködésérõl egyik tagja késõbb megállapította, hogy "az örökös gyûlések, tanácskozások dacára a közigazgatás úgyszólván teljesen szünetelt..." Kétségtelen, hogy miután elbocsátották a képzett hivatalnokokat, a zavaros állapotok közepette hozzértés hiányával küzdöttek. Elsõ feladatuk az "elkommunizálás (köztulajdonba vétel) volt." Államosították az üzleteket, az egyházi vagyont, de a lakosság további ellátását már nem tudták megoldani. Eredményesen gondoskodtak viszont a gyermekek orvosi ellátásáról és nyaraltatásáról. Áprilisban megalakult Kertész Mór elnök vezetésével a csepeli forradalmi törvényszék, mely Csepelen és a szigeten ügyelt a rendre. Legsúlyosabb ítéletét Kertész Mór elnökletével Ráckevén hozta, amikor egy ellenforradalmi tevékenységgel vádolt fiatalembert halálra ítélt, és kivégeztetett.

A gyárat április 27-én Kun Béla csepeli szónoklatát követõen köztulajdonba vették. Ennek hatására Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg.

Intézkedést hoztak a munkanélküliség felszámolására, a munkaidõt 8 órára csökkentették, bevezették a baleset- és betegbiztosítási járulékot. Elbocsátották a szigorú munkavezetõket, és megszüntették a darabbért.

Az intézkedések hatására általános lett az "amerikázás", a lógás és felelõtlen, selejtes munkavégzés. Tovább folytatódott a lõszergyártás, de új feladatokra is vállalkoztak. Megkezdték a mezõgazdasági gépek elõállítását, pénzt vertek. Ünnepségekkel, nagy gyûlésekkel, hatást keltõ beszédekkel igyekeztek pótolni az átgondolt tetteket, a munkát. A munkakerülõk, ügyeskedõk kihasználva a lehetõségeket, egyik óráról a másikra lettek a kommunista eszmék ismerete nélkül azok türelmetlen szószólói.

Május 1-jére, amikor a külföldi támadók elfoglalták Sátoraljaújhelyet, Szolnokot, Makót, a budapesti történelmi emlékmûveket pénzt nem kímélve vörös zászlóba burkolták. A felvonuláson a vezetõ szerepet Csepelnek adták, mert a kommunista vezetõk elsõ számú támogatójuknak Csepel munkásságát tekintették. A nevezetes 133 nap alatt a népbiztosok Kun Bélával az élen szívesen látogattak Csepelre.

A csepeli munkásságnak elõbb hatalmuk megszerzésében, majd megtartásában kiemelkedõ szerepet szántak. Innen indították a Vörös Hadsereg szervezését. A második Tanács Kormányban a termelési népbiztosok közé az egykori csepeli munkást, Bajáki Ferencet is beválasztották.

A Károlyi-kormány erõtlen védelmi politikája után kezdetben nemzeti érzésû tömegek körében is szimpátiát váltottak ki a Forradalmi Kormányzó Tanács honvédelemre vonatkozó intézkedései.

A Vörös Hadsereg szervezése során is elsõsorban a munkásságra támaszkodtak. Az 1919 márciusában kezdõdött toborzás eredményeként az országban elõször Csepelen alakult munkás-zászlóalj, majd április 17-én létrejött a 22-es Csepeli Vörös Gyalogezred.

Elsõ bevetésre Nyíregyházán, Ostoros-pusztánál került sor. A puszta szomszédságában a meleg tavaszi napsütést élvezve pihenõben volt a zászlóalj. Lõtávon kívül, homokdombok gerincénél helyezkedtek el a román állások. A békés pihenést egy hintó érkezése zavarta meg. A hintón állványra szerelt géppuska volt. A bakon ülõ kocsis mögül a géppuska mellõl Pogány József, néhány napja lemondott hadügyi népbiztos ugrott le. Rövid üdvözlõ szavak után magához kérette Bobory Gyula politikai megbízottat és felszólította a támadásra, akinek ahhoz nem volt kedve. Kifogásokat keresett. Erõtlen ellenvetései során arra hivatkozott, a katonák között sok a családos, a románok esetleg lõhetnek, és ez felettébb veszélyes. A politikai biztos és a hadvezéri erényeket csillogtatni kívánó Pogány vitája egyre durvult, és azzal arányosan hangosodott. Erre már felfigyelt a legénység is. Pogány támadásra vonatkozó parancsát Bobory megtagadta. Ekkor elfogyott Pogány türelme, elõkapta a pisztolyát és a politikai biztos dühtõl hullámzó mellének szegezte.

Ezt már a vörös katonák nem tûrték szótlanul, felugrottak, puskájukat csõre töltve keltek Bobory védelmére. Pogány egy pillanatra megtorpant, tokjába dugta pisztolyát, megszégyenülve a hintó felé ballagott. A kocsihoz közeledve visszanyerte önbizalmát, a román állások felé mutatva adta ki a parancsot a kocsisnak: "Hajtsál fiam! Nekem is van családom!"

Amikor a géppuska mögé ugrott, a kocsis a lovak közé vágott és az ellenséges állások irányába vezetõ dûlõútra irányította a fogatot. Az újabb ostorcsattogást vad vágta és géppuskaropogás követte. Ezt látva a zászlóalj legénysége, felszólítás nélkül, Boboryval az élen egy emberként az ellenségre támadt. A románokat meglepte a váratlan roham. Gyenge védekezésük hamar megtört. A gyõzelmet követõ öröm bánattal vegyült, melyet néhány könnyebb sebesülésen kívül egy Kvanta nevû csepeli vöröskatona eleste váltott ki.

Késõbb az egység a felvidéki sikeres hadjáratban vett részt, Szerencs-Tokaj-Léva-Csiffár térségében harcolt.

Forrás: DR. BOLLA DEZSŐ: Helytörténeti olvasókönyv