Honnan tudjam? – Kérdezett vissza Tarlós István főpolgármester, amikor az újságírók arról érdeklődtek tőle, újak-e az Oroszországból érkezett metrószerelvények, amelyeket felújítottnak tudunk, mert korábban ezt mondták róluk.
Tarlós foghegyről odavetett válasza indokolt lenne, ha a nanohuzalok mágneses tulajdonságairól érdeklődtünk volna, ám a budapesti metrószerelvényekkel kapcsolatban nem tűnt őrült ötletnek Budapest első emberét kérdezni.
Persze Magyarországon ma minden őrültség, ami a Fidesz rendszerével bármilyen mértékben összefügg. Vegyük a konkrét esetet! Itt egy óriásprojekt, úgy is mint a hármas metró felújítása, amelynek vonalán a kocsik újabban gyakrabban gyulladnak ki, mint radikális piromániások teadélutánján az asztalterítők. Rászánnak hatvan milliárdot, hogy rendbe tegyék. De
nem új szerelvényeket rendelnek az irgalmatlan összegből, hanem felújítottakat. Pedig a szakértők többsége kiabálja: ennyiért lehet újat is venni. De ne! Inkább az oroszoknak menjen a summa. Erre tessék, megérkezik az első darab, s úgy tűnik, mintha új lenne. Értsd: viselik a támadásokat, amiért használtat vesznek drágán, miközben újat vásárolnak.
Amikor pedig kiderül, hogy nincs olyan „itt a piros, hol a piros” játékszervező, aki több sunyisággal játszana, mint a hazai döntéshozók, széttárják a kezüket: mi a baj, hiszen mindenki jól járt, nem?
Magyaros cselvetésként tálalják az esetet, hiszen a régire méretezett pénzen végül újat kaptunk. Miközben a cél az lehetett, hogy az oroszoknak adják a projektet, de ha újakra megy a verseny, véletlenül még kiestek volna a keleti barátok. Hogy így van-e, azt nem tudjuk, azt viszont igen: a magyar bazárpolitika csúcspontjainak egyike a történet. Olyan gátlástalanságról árulkodik, ami azt vetíti előre: lesz még itt szobra az ismeretlen áfacsalónak.
Most még Szabadság-szoborként ismerjük. De majd felújítják. (nol)