Esztendőre vagy kettőre!

Vajon, miért pont ez az esztendő? Például azért, mert a Kossuth könyvkiadó ebben az évben jelentette meg az ugyan nem éppen keménykötésű, de kemény 178 oldalas terjedelmet felmutató és egy kiváló filozófus, történetesen egy nő, Ancsel Éva igen sokat sejtetető „A szabadság dilemmái” című, izgalmas és ugyanakkor számunka fölöttébb időszerű témákat boncolgató kötetét.

Hol volt, hol nem volt, de tényleg volt egyszer – az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen is túl és nem egészen ott, ahol a kurta farkú kis malacka túr, hanem sokkal inkább és egész pontosan Budapest kilencedik kerülete, a Ferencváros peremén – egy házikó.

Ez a sokat látott és igazán tapasztalt, a valóságban kétemeletes, ámbár a szuterén miatt mégis háromszintes, rendívül robusztus és magától értetődően magabiztos épület az egyik oldalával nem arra az ominózus Szamosra – és pláne nem az egyik gyerekmese hőse, Marcipán cica által megdézsmált spájzra – hanem a Gyáli út egyik sarkára rúgott ki – minő menő manó szerencse, hogy nem be!

Eközben a másik oldalon levő másik oldalával oldalazva a bennfentes műszaki berkekben jó hírű és az ott dolgozó mérnökök által jegyzett szabadalmak révén itthon és nemzetközileg is elismert Posta Kísérleti Intézet tőszomszédságában, annak kerítés-szomszédjaként állt.

Ez a kívülről kissé talán ódon, mindazonáltal bennem és nyugodtan kijelenthetem, osztálytársaimban is fölöttébb felemelő emlékeket ébresztő, vagy fakasztó épület maga volt a mennyország!

Máshonnan – mondjuk az építészet és a filmművészet felöl – közelítve a kérdést legendás sulink a nem kevésbé, ám merőben másért legendás József Attila lakóteleptől és az egykori Villa Negra már csak ez emlékekben létező romjaitól éppen egy iramodásnyira, azoktól egy használaton kívüli, tehát hasznavehetetlen, csak arra jó és való, hogy a testnevelés órák elején bemelegítés címén körbefussuk grund által elválasztva állt a Gyáli út sarkán.

Arra sajnos már nem emlékszem, hogy került az ebben az épületben működő Puskás Tivadar Híradástechnikai Szakközépiskola második évfolyamát taposó osztályunkba ez az első hallásra egyes vélemények szerint kissé talán osztályidegennek tűnő könyv?

Azt azonban minden kétséget kizárólag és olyan magabiztossággal tudom – mint ahogy ezeket a sorokat pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugyanis szent meggyőződésem, hogy csak így érdemes – kissé idejét múlt számítógépembe az egyébiránt hasonlóan pontosan és szépen hozzá idomult és a mintegy egynegyed évszázados munka viszontagságaitól megfáradt, jócskán leamortizált billentyűzet segítségével lassacskán bepötyögöm –, hogy a szóban forgó könyv körünkben fölöttébb nagy ívű pályát futott be.

Mindezeken felül teljes bizonyossággal és a kétség kívül borotvaéles memóriámmal felidézve a dolgok menetét állítom, hogy a Gyáli út nem csak erről, a manapság tucatnyi antenna, számára feltehetően kedves terhét zokszó nélkül cipelő épületről és a benne működő, egyébiránt országszerte ismert és elismert iskoláról (ma: Budapesti Műszaki Szakképzési Centrum Puskás Tivadar Távközlési Technikum Infokommunikációs Szakközépiskolája) híres – hanem másról is.

Fellapozva a történelemkönyveket, vagy felszínre engedve az emlékeket, pillanatok alatt fény derül arra, hogy – ahogy az LGT együttes által 1977-ben A rádió címmel előadott, Presser Gábor zeneszerző és Sztevanovity Dusán szövegíró által jegyzett és a széles közvélemény kényes ízlése előtt sikerrel vizsgázva villámgyorsan slágerré vált dalában is hallható – pontosan az épület előtt „a Gyáli úton állt egy csukott bútorszállító, s ott volt ’23-ban az első stúdió”.

A ránk, mindenre éhes ferencvárosi suhancokra, amolyan derült égből villámcsapás jelleggel hatott ez a szabadságot, a felnőtteknek feltehetően fölöttébb felfogható módon és valószínűleg érthetően szocialista szemüveggel a szemén szerencsétlenül szemlélő, valamint a szabadság vélt és valós dilemmái tömkelegét taglaló kötet.

Az akár egy egész életre való és életre szóló bölcseletnek is felfogható, de sok helyütt rendkívül nehezen olvasható és olykor talán még nehezebben, néha alig értelmezhető könyv azért mégis útmutató ereklyeként keringett körünkben.

Valahogy úgy, ahogy egy gigászi sárgolyó, a közel hatmilliárd éves forgó-morgó, a Föld forog eszeveszett tempóban egy galaktikus őstévedés következtében elferdült és ilyeténképpen az ekliptika síkjával történetesen 23 és fél fokos szöget bezáró, egyébiránt a saját mágneses teréért és az évszakokért is felelős, egyetlen, s ugyanakkor nyílegyenes, tehát egyáltalán nem egyenetlen, jó öreg fizikai szakkifejezéssel élve, merev tengelye körül.

Ám ez az önmagában is tisztán (vagy pusztán) tiszteletre méltó, azaz méltán méltatható, tehát nem vitatható, ezért vitathatatlan teljesítmény a jelek szerint neki ugyancsak smafu, azaz édes-kevés, ugyanis tele van a manapság szerencsére egyre hevesebben, egy heves jegeshez hasonlóan roppant helyesen a mind jobban megújuló erőforrások felé kacsingató energiával.

Ezért a Nap körül is – az EU-ból a minapi népszavazás eredménye szerint kiváló, de a legfrissebb hírek szerint a döntést már megbánó britek angol, vagy az EU gall kakasok által jellemzett országában zajló labdarúgó Európa bajnokság (Eb) csoport-mérkőzései után, nem kis mértékben nekünk, magyaroknak is köszönhetően angolosan távozni kényszerülő osztrákok fővárosáról bécsi keringőnek nevezett tánccal – kering egy 150 millió kilométer, azaz egy csillagászati egység sugarú szinte-körpálya kerületén.

Akkoriban nem csak ezek a mélységesen mély filozófiai kérdések, köztük kihagyhatatlanul a dán királyfi szívszorító történetét elmesélő Shakespeare által jegyzett történelmi drámában felvetett és a sohasem síró sírásó által is támogatott, Chaplin szerint modern, egyesek, köztük egy régi-új gazdasági napilap címe szerint magyar időkben felvetett, vitathatatlanul eredeti kérdés, a Lenni, vagy nem lenni örök létbizonytalansága és persze a szabadság dilemmái vonzottak bennünket.

Ugyanis ugyancsak egyfajta korabeli szamizdatként járt kézről kézre Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában sokáig nyom nélkül nyomozó és ugyan szintén és hivatalosan nem kötelező, de ha valaki bent akart maradni az osztály-elitben, akkor különösen ajánlott kötete.

A sort folytatva, s közben a sulival srévizavé átellenben, egy szuterénban berendezett, s az utcára nyíló ajtajával szóról szóra Petőfit megidéző békebeli, általunk nemes egyszerűséggel és egyszerűen nagyszerűen Búsuló Postásnak becézett műintézményben sörözve, meg kell említenem James Joyce Ulysses és Jack Kerouac Úton című, szintén kihagyhatatlan művét.

Az ifjonti hév, akkor persze még nem a csepeli, a nem beavatottak számára szinte érthetetlennek tűnő cselekedetekben megtestesülve és az ősi, mondjuk a csúcsán annak ellenére mindig hósapkás, hogy szinte Afrika geometrikus és egyúttal geotermikus középpontjában emelkedik, úgy ötezer méter magasságig, a Teleki Sámuel által hőn szeretett Kilimandzsáró erejének akár százszorosával is vetekedő elemi ösztöntől hajtott elementáris erővel időről időre kitört belőlünk.

Képesek voltunk olyan dolgokat, csak úgy, per hecc megtanulni, amelyek a mindennapi életben hasznavehetetlennek bizonyultak.

Ilyen volt például az általam először kívülről elsajátított és ezt az egyébiránt fölöttébb fölösleges, de rám mégis oly’ jellemző, bármikor és bárhol bevethető és kamatoztatható, a legmélyebb és legédesdedebb álmomból is felrázva és nem keverve, a halálbiztos dianózis pontosságával prezentált kvázi-tudás, a Ludolph-féle szám, a pí, tíz tizedes jegy hosszra kiterjedő ismerete.

Bár akkor már gőzerővel villamosmérnöknek készültem – igen, Ámbár tanár úr, kérem, én készültem – a mindennapi számításokban, nem csalás, nem ámítás, csupáncsak kupán csap alapon mindösszesen két tizedesig használtuk a sokak, de lehet, hogy nem elegek által többnyire és inka, inkább, leginkább a 3,14 alakban ismert számot.

A matematikai szakzsargonnal végtelen szakasztalan (de önmagában nem hasztalan és pláne nem haszontalan) tizedes tört – Parkinson-kór ide, vagy oda, nem oda Buda, avagy nem eszik olyan forrón a kását, mint amilyen forró a makacs, ámde kissé csacska macska talpa alatt a forró tetőn levő bádogtető – tíz tizedesig kifejve és még ma is természetesen szigorúan kívülről, fejből idecitálva így fest: 3,14159 26536!

Ha nem az imént említett macska fogta nem kövér egérrel felütjük a Wikipédiát, vagy bármely, a témával foglalkozó, s az ősi recept szerint, ólommal és tükörírással, rendkívüli tördelői (szedői) alázattal és végtelen türelemmel szedve nyomtatott szakkönyvet, ott találjuk eme bűvös számot magyaros, száz forintnak vajh’ mennyi a fele stílusban félszáz, tehát hajszál híján pontosan, azaz kereken 50 (ötven) tizedesig, íme:

3,1415926535 8979323846 2643383279 5028841971 6939937510

Ugye, milyen szép – sőt, egyenesen gyönyörű!

-efgyé-

Ancsel Éva (1927-1993) az ELTE filozófia-társadalomtudomány-lélektan szakán 1945-1950 között tanult, majd 1950-től közgazdasági technikumokban, 1960-tól tanítóképző intézetben, 1968-tól pedig a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tanított. Az ELTE filozófia tanszékén 1970-től adjunktusként, 1974-től docensként, 1978-tól pedig egyetemi tanárként dolgozott. A filozófus, Állami díjas költő, esszéíró, egyetemi tanár 1985-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1990-től pedig rendes tagja volt. Sírja Budapesten a Farkasréti temetőben található.