Nem áltatnánk senkit azzal, hogy kicsit is kiismerjük magunkat a magyar kormánypolitika Laokoón-szoborcsoportjának végtagjai között. Csak annyit tehetünk, hogy időről-időre rögzítünk egy állapotot. Látjuk a csoport egymásba fonódó egészét, néha érteni is véljük azt, aztán látjuk külön-külön a lábakat, karokat, a megfeszülő arcokat, és a mindent egybefonó kígyót is, amelynek szorítása nem enged szabadulni senkit. Megzavarodunk, mert azt egyáltalában nem látjuk, mi köze van az apró részleteknek az egészhez. Csak sejtjük, hogy van. És amíg rá nem ébredünk a végtagok megfeszülésének teljességére, addig bármennyire kívülről szemléljük is ezt a kényszeres együttmozgást, megbabonázva bámulunk tehetetlenül. A megfigyelő maga is szenvedő foglya lesz annak, amit szemlél.

Most például azt a pillanatot látjuk, amikor egy főszereplőnek tudott alak hirtelen eltűnik a talapzatról. Ki mondhatja, hogy Heinrich Pecina, ez az üzletembernek hazudott osztrák szélhámos nem volt és maradt az életünk része? Hiszen szó nélkül hagytuk, hogy ez a stróman rátegye a kezét legsajátabb nyilvánosságunk hatalmas darabjára. Hogy a keze nem a sajátja volt, hanem

másé, afölött önáltató jóhiszeműséggel szemet hunytunk. Megint csak az maradt, hogy a történtek után töprengjünk: van-e olyan, amit nem visel el, nem él túl az a közösség, amely ezer év túlélési gyakorlatát hordozza mélyen a génjeibe beivódva. A csepegő téli esőben, lehajtott fejjel magunkba burkolózva halljuk, amint az immár kormánykézen lévő Mediaworks két hónap után csak kiböki, amit az első röpke közlemény óta tudunk, hogy „nem látja sem racionális lehetőségét, sem gazdasági megalapozottságát a Népszabadság újraindításának”. Mi sem látunk mást, mint az irracionalitás racionalitását, azt, amit eddig is láttunk: hogyan végeztette el a mind pökhendibb hatalom a koszos munkát egy szélhámossal. Vásároltatta fel vele hitelből – állami pénz mindig van elég - a vidéki Pannon Lapokat, hogy aztán hirtelen mozdulattal beszántsa a legnagyobb országos ellenzéki politikai napilapot. Jó volt az a lap, vagy sem, mit tudott magáénak a történelemből, mit nem, már mindegy is: összetörték a saját tükrünk jókora darabját. A foncsormaradékban pedig cseppet sem viccesen úgy tekinthetünk a saját arcunkra, mint az elvarázsolt kastély torzképeiben.

Láttuk, hallottuk ezt a Pecinát, sokan még bíztak is az osztrákban, mert mi mindig másban bízunk, soha nem önmagunkban, hogy aztán az a kéz, amelyet Pecina kezének hittünk megszabaduljon tőle és végre azt markolja meg, amit már korábban markolni készült. A sajtóbirodalmat.

Pecina meg egyszerre eltűnt. Palackpostaként még megvált a kormányfőnél bebukott barátja, Spéder Zoltán egykori FHB bankjának részvényeitől. Pedig ez a tulajdoneladás van annyira borzalmas, mint egy lap beszántása és munkatársainak mocskos átverése. A cinizmus megkoronázásaként két hónap múltán archívumként megnyitják a „sajtótörténeti értékű” nol.hu felületét. Könnyes szemekkel lehet csócsálni a digitalizált múltat. Közben pedig, kérjük, ne emlegessék itt hasonló cinizmussal a mórt, meg a kötelességet, Pecina igencsak kibélelten távozott. Volt-nincs, talán örökre eltűnt. Ha csak egy osztrák bíróság rács mögé nem dugja, s valamely tudósítás be nem szivárog egy recsegő ellenzéki rádióadó erősen korlátozott hullámhosszára, egy lapocska kis hírei közé.

Jönnek, mennek a Fidesz szélhámosai. Ha Pecina volt egy megátalkodott hatalom mocskos racionalitása, akkor az irracionalitás jelent meg hétfőn a Századvég konferenciáján. Itt tűnt fel Connie Mack IV, Magyarország évi ötmilliárd dollárért megbízott washingtoni lobbistája, aki azzal etette a figyelmes nézőteret, hogy mekkora jelentősége van az Orbán Viktor és Donald Trump között lezajlott telefonbeszélgetésnek. Mert ez egyben üzenet is a jövőbeni amerikai kormány részéről. Attól az adminisztrációtól, amely még a jelöltség szintjén vánszorog, és amelynek tervezett összetételétől kezdhet frászt kapni a Trumpra szavazó, liberalizmusban csalódott amerikai középosztály. Mack IV Budapesten alaposan megszolgálta a magyar közpénzt, mert megsúgta, hogy „az Egyesült Államok nem fogja aláaknázni Magyarország belügyeit, célja kizárólag az elnök által diktált külpolitika végrehajtása lesz. Attól sem kell tartani, hogy Amerika bezárkózik. Csak a határellenőrzés lesz szigorúbb, és az mindenki érdeke. Trump pedig nemcsak Magyarország, hanem Európa vezetőjének is tartja Orbánt, ezért szerinte az új amerikai elnök a magyar miniszterelnök véleményét is kikérheti európai ügyekben.

Taps. Ováció.

Minősíteni sem tudjuk annak a hatalomnak a bornírtságát, amely a magyar és felbérelt nemzetközi Pecinák és Mack IV-ek kezeibe-lábaiba kapaszkodva próbál kibújni önnön kígyóságának szorításából. Mindegy már, mekkora jogos kritika érheti a liberalizmust, tényleg vége van-e egy világkorszaknak, a magyar kormányzás önmagát fojtogató gyakorlata a kormányfő valóságtól immár teljesen elszakadt politikai filozófiájából, világszemléletéből fakad. Abból, hogy messianisztikus jelekben véli felfedezni önigazolását, hogy racionális üzleteléseivel alapozza meg saját irracionális világnézetét, hogy a teljesen eladósodotthoz hasonlóan lesi hétről-hétre a lottófőnyereményt, s nem akar tudomást venni matematikai esélyeiről.

Közben a Laokoón-csoport mind nagyobb erőt mutató erőtlenségével hadonászva fojtogatja önmagát és szemlélőjét egyaránt.

Friss Róbert