Mély meggyőződést arcára ültetve húzza a vészharangot Gulyás Gergely miniszter a Kormányinfón, hogy a Sargentini-jelentés "politikai köntösbe öltöztetett boszorkányüldözés, amelynek oka a migráció miatti véleménykülönbség”. Mind többen látják azonban azt, amit Guy Verhofstadt, az európai liberálisok frakcióvezetője a 168 Órának adott  interjújában mond: „Ha körülnézünk Európában, nincs még egy olyan kormány, amely hagyta magát ennyire messzire sodródni a valóságtól egy hazugsággyár által, amit ráadásul nagyrészt az adófizetők pénzéből építettek fel”.

Régen (talán soha) nem a menekültekről, Orbán Viktor e mindent elrejteni hivatott varázsköpönyegéről van (volt) szó, hanem arról a médiapolitizálásról, amely az általa félelemmel teli gyűlöletté szított néphangulatra építi saját hatalmát, amikor azt közvéleményként, az emberek véleményeként tálalja, s ami a

demokrácia lebontását, az autoriter hatalmat szolgálja.

A kormány arra hivatkozik, hogy újabb parlamenti kétharmadával a legszilárdabb politikai hatalom Európában. Mi ezt a hatalmat egyáltalán nem gondoljuk annyira szilárdnak, mint amennyire magát mutatni szereti. Túl ingoványos a talaj, amire a hatalom épül. Az a médiapolitizálás, amely a médiabárókat is kikezdve, lassan kifullad. Kifullad az a végsőkig feszített látszatcselekvés, amely tudatosan összekeveri néphangulatot a közvéleménnyel. 

De a köz nem a nép, a vélemény nem a hangulat. A Nagy Orbáni Elmélet Propagandája és a napi gyakorlat közötti szakadékra példa a hajléktalanok kezelése. Miközben a hivatkozott néphangulat nehezen, vagy sehogyan sem viseli el a hajléktalanok bűzét a közterületeken, úgy tartja a vélemény túlzásnak – elfogadhatatlannak – az ellenük irányuló hatósági fellépést. Az a médiapolitizálás, amely a hajléktalanok mély társadalmi ellentmondásokat láttató és szaglószervvel érzékelhető jelenlétének elutasítását követve, mind mélyebbre süllyed a saját logikájába, és büntetőjogilag lép fel az otthon nélküli szerencsétlenek ellen, tehetetlen a konkrét emberekkel. Mert társadalmi létükkel, fizikai valóságukkal nem tud mit kezdeni. Pakolja őket egyik közterületről a másikra, de láthatatlanná nem tudja tenni sem őket, sem a társadalmi gondot. Amikor a közhangulat ráébred e tehetetlenségre, és véleménnyé lesz, akkor kezdi felismerni, hogy becsapták: semmilyen társadalmi bűzt nem lehet autoriter erőszakkal megoldani. 

Verhofstadt igazat mond: „Az EU hangot adhat ugyan a kritikáinak, de Orbánt csak a magyar szavazók állíthatják meg, csak ők vethetnek véget antiliberális álmainak. Viszont nekünk meg kell bizonyosodnunk arról, hogy eközben Orbán nem teszi-e tönkre az EU-t”. Éppen azt teszi. S bár az Unió a magyar kormányt bírálja, a következmények óhatatlanul a magyar nemzet egészét sújtják majd. Azt a közösséget, amely ma még csak nyomokban látja az összefüggést a sikerpropaganda és a kormányzásképtelen hatalom kezében – a hulladékszállítástól az egészségügyig – a működésképtelenség határán billegő ország között.

Friss Róbert (Népszava)