62 éve a jelkép egy őrizetlen láda volt, telerakva a harcok áldozatai számára névtelenül adományozók pénzével "Ha pedig a mának keresnénk hasonlóan kifejező szimbólumot, az talán ugyanaz a láda lenne, a körülötte térdelő és vállig a pénzben turkáló sleppel: az Orbán-családdal, Mészárossal, Vajnával, meg a többi széltolóval. Orbán Viktor október 23-i beszéde – ha a brüsszeli birodalmazós klisékből jól hámoztuk ki a lényeget – arról szólt, hogy ez már az övék, és akár Európával szemben is készek megvédeni"
Abban az emelkedett vitában, hogy a szabadságharcosok vagy a hóhérok utódai kormányoznak-e most, igazságot tenni legfeljebb az utókor fog. Lehetséges, hogy valamelyik oldalnak igazat ad majd, ám sokkal valószínűbb, hogy a meghamisított és privatizált ünnep a saját 56-os emlékekkel nem rendelkező generációk – immár a többség – szemében elveszíti a jelentőségét.
De addig is, amíg van, akinek fontos, jegyezzük föl:
ha oroszokkal beszélgetve szóba kerül, hogy miért tekintenek még mindig „közelkülföldként”, a birodalmuk részeként az országunkra, az érvek között rendre előjön, hogy azért, mert ezt az igényt a magyar földön kiömlött orosz vér alapozta meg, először 1945-ben, aztán pedig 1956-ban. Bármit mondott is a jelenlegi magyar miniszterelnök a politikai pályája kezdetén Nagy Imréről meg a meggyilkolt kormányfő mártírtársairól, azok csak szavak voltak – ellenben a valóság az, hogy 2009-ben minden kényszer nélkül szövetséget kötött Vlagyimir Putyin személyében egy volt KGB-ügynökkel, aki a forradalmat leverők budapesti emlékművéhez jár koszorúzni, és aki szerint az orosz történelem legnagyobb tragédiája a szovjet birodalom szétesése volt. A mai Orbán Viktor pedig épp a Nagy Imre-szobor eltávolítására készül, és azon ügyködik, hogy lehetőleg még az unokáink is orosz függésben éljenek - merthogy, ha a nagy terv beválik, Paks 2 különféle pénzügyi és politikai számláit ők is fizetni fogják. („Mi nem játszunk hazárdjátékot a hazánkkal” – mondja, holott ő tette föl egyetlen, cirill betűs kártyalapra a jövőt.)
Nyolc évnyi szakadatlan zabrálás után, a Cinege utcai villából kék villogós fekete állami luxusautón a proli Pestre alászállva, lélekben már a magángépen ülve (csütörtökön Szalonikiben játszott a Vidi) nem lehet hitelesen megidézni annak a forradalomnak az emlékét, amelynek a jelképe egy őrizetlen láda volt, telerakva a harcok áldozatai számára névtelenül adományozók pénzével. Ennek az országnak az utolsó, globális elismerést kivívó teljesítménye az eltaposott 56-os felkelés volt; a világ népei között ma is az akkor fölhalmozott és mára nagyrészt eltékozolt erkölcsi tőke, vagyis - képletesen – a harcok közepette is mindkét fél által érintetlenül hagyott pénzesláda határozza meg a helyünket.
Ha pedig a mának keresnénk hasonlóan kifejező szimbólumot, az talán ugyanaz a láda lenne, a körülötte térdelő és vállig a pénzben turkáló sleppel: az Orbán-családdal, Mészárossal, Vajnával, meg a többi széltolóval. Orbán Viktor ünnepi beszéde – ha a brüsszeli birodalmazós klisékből jól hámoztuk ki a lényeget – arról szólt, hogy ez már az övék, és akár Európával szemben is készek megvédeni. Az ellenzéki rétoroké pedig leginkább arról, hogy üzenjük Brüsszelnek: ideje lenne rácsapni az ujjukra a láda fedelét. Egyik is, másik is igaz lehet, de mindannyian érezzük: ha a bukásában is dicsőséges forradalom emlékezetéből közös értékek híján mindössze ennyi maradt, az sem az ünnep, sem az adott nemzet jövőjére nézve nem sok jót ígér.
Hargitai Miklós (Népszava)
