Senki sem számított arra, hogy a parlamenti ellenzék az év végére ebbe a helyzetbe kerül. Még azt sem lehet könnyen leírni, hogy mi is ez az új helyzet, annyit azonban meg tudunk állapítani, hogy 2018. december 12-e – múlt a szerdai parlamenti akció napja – után már nem lehet úgy ellenzékiként viselkedni a magyar Országgyűlésben, ahogyan az azt megelőzően történt. Viszont ennek az „újnak” sem lehet megmondani még a tartalmát.

Kétségtelen: a szabályokat folyamatosan változtató, a rezsim határait módosító és szélesítő, a jogot „rugalmasan” értelmező politikával szemben új ellenzékiségre van szükség. Ezt felismerték az érintettek, ezzel együtt azt is, hogy mozgásterüket nem határolhatja be a rezsim. Ehhez azonban már nem csak ők kellenek. Hogy egy példát említsek: a „rabszolgatörvényből” mai tudásunk szerint elképzelhetetlen, hogy országos sztrájk nélkül visszalépjen a kormány. És hiába kíván kilépni az Orbán-rezsim szabályrendszeréből a parlamenti ellenzék, ha a

többi, intézményes szereplő erre nem mutat hajlandóságot. Ennek következtében jelen esetben a szakszervezeteken múlik sok minden. Ha azok nem hagynak fel elitjük rövid távú céljaival, úgy a „rabszolgatörvényt” sem a parlamenti ellenzék, sem pedig a még mindig nagyváros-centrikus, idővel meglehet, csak magszavazókat mobilizálni képes tüntetések nem fogják visszavonatni. 

És bármennyire nem szabad most beszélni az „összefogásról”, de idővel majd szükséges lesz: az ellenzéki kultúra megmutatta, hogy képes változni, ha „helyzet” van, és ennek alapján lehetséges az együttműködés is. Minden afelé mutat, hogy az önkormányzati választás alkalmával – bár annak választási rendszeréből ez nem következik, de az ellenzék helyzetéből következően üdvös lenne – a verseny során kétpártrendszert lenne indokolt „teremteni”. Maximalizálni kell a győzelmi esélyeket és győzelmeket – ezek pedig reális célok –, ennek érdekében koordinált (egy jelöltes) szisztémákra van szükség. Hogy ilyen együttműködés létrejöhessen, ahhoz kellettek az utóbbi napok - enélkül erre kevés esély mutatkozott volna. Az olyan követelések, amelyekhez idővel nincsenek eszközök rendelve, persze politikai tartalmak, amelyek az ilyen típusú, „mozgó” rezsimekben viszont fluiddá is tudnak válni, ha nem realizálhatóak.

Egy dolog valószínűsíthető: a politika ellenzéki „új normalitása” azt nem fogja elbírni, hogy ezt követően az ellenzék a tavaszi ülésszakon bizottságokba, módosítókba, vitanap-kezdeményezésekbe fordítsa vissza a tevékenységét. Ez esetben a megszerzett hitelességük – és ez nagy eredmény –  választói csalódottságba csaphat át. Együttműködés esetén is különösen nagy mobilizációs energiákat kell majd önteni a kampánygépezetbe ahhoz, hogy egy várható EP-vereség után az önkormányzati választás realizálható ellenzéki céljai teljesülhessenek.

Ha valamikor, úgy most kell egy politikai lélegzetvételnyi időt adni a parlamenti ellenzéknek a gondolkodásra.

Forrás: Bölcskei Balázs (Népszava)