Gyerekkoromban volt egy játék, úgy hívtuk, szamár a végállomás. Tízen-húszan egymás mellé ültünk, a sor végén valaki súgott egy mondatot a mellette ülő fülébe, az pedig tovább adta a szomszédjának. Mire a sor végére ért a mondat, valami egészen más, valami oltári nagy baromság keveredett ki belőle. Jót nevettünk rajta.

Most nincs kedvem nevetni a szájról szájra terjedő híreken, mert a végén kikerekedő hazugságok megmérgezik az életünket. A minap jó néhányan várakoztunk a kerületi rendelő laboratóriumában, hogy egy pár köbcenti vérünktől megszabadítsanak. Néhányan még a vattát szorították a karjukra, mi hárman ott ültünk az ügyeletes „vámpír” előtt, és szorongva vártuk a tűszúrást. A „ketteske”, egy ötvenes férfi (nem nevezem úrnak), talán zavarában, hangosan mesélni kezdte, hogy ő ma reggel azt olvasta az újságban, hogy Németországban rendeletet adtak ki, mindenkinek be kell fogadnia egy-egy migráns családot a lakásába, Párizsban pedig azért van a balhé, mert

a kormány elrendelte, hogy a francia nők nem szülhetnek. Migráns gyerekeket kell örökbe fogadniuk a családoknak. A három nővér meg a közönség szörnyülködni kezdett, elégedetten nyugtázták: jó, hogy ettől minket megvédenek.

Tényleg jó, hogy nálunk nem enged a kormány a „Soros-bérenceknek, akik nekünk is albérlőként migránsokat szabadítanának a nyakunkba”, a kormány nem tiltja meg a magyar asszonyoknak a szülést, sőt kifejezetten erre buzdítanak minden termékeny nőt. Csak az a baj, hogy sem a németeknek, sem a franciáknak nem jutott eszükbe ilyen marhaság. Jó hangosan meg is kérdeztem az emberemet, hogy melyik újságban olvasta ezeket a sületlenséget, mire kissé meglepődött ugyan, de feltalálta magát: ő valójában nem olvasta, csak hallotta valakitől. Ott a rendelőben vagy tízen „hallottuk” tőle a „hírt”, és nem vagyok benne biztos, hogy nem akad közöttünk is valaki, aki néhány órával később majd úgy adja tovább, mintha ő maga olvasta volna.

Attól tartok, az a „játék”, amit most a kormánypropaganda folytat velünk, éppen erről szól. Valaki súg valamit az ügyeletes kormányzati papagájnak, az tovább adja a hírügynökség szerkesztőjének, az a központi média illetékesének, a bemondó bemondja, az újságíró leírja, a nyomdász kinyomja, az a gondolkodásra képtelen lény pedig ott a lánc végén fűnek fának elkezdi terjeszteni a hazugságot.

Ebben nem az a legnagyobb baj, hogy a hír nem igaz, de az ilyen „füllentések” nyomot hagynak az emberekben. Lehet, hogy valaki elgondolkodik, talán sántít is neki a dolog, ám „nem zörög a haraszt” alapon, gyanú ébred benne. Hátha mégis? És akkor meglát egy fejkendős asszonyt, aki a fodrásztól lép ki, és rendőrt hív rá, hátha a kendő nem kendő, hanem burka. A fogadós meghív a panziójába egy menekült családot, kiszúrják az autója kerekét, mert úgy gondolják, ha egy családot beengednek, jönnek utánuk a többiek, és beköltöznek a házaikba, elveszik a munkájukat… Nem folytatom, ismerjük.

Sajnálom, hogy a „szamarakból”, a megfertőzött lelkű emberekből, túl sok van a hírlánc végén.

Somfai Péter (Népszava)