Az orvosom a kezembe nyomta a MR vizsgálatot kérő beutalót, és hozzáfűzte: jó volna minél előbb megtudni, mi a baj. Ha tb-alapon akarom a vizsgálatot, legalább három hónap a várakozás, gondoljam meg, a fizetős gyorsabb. Kikerestem a szóba jöhető cégek névsorát. „Van egy orvosi beutalóm…”, kezdtem mindjárt az elsőnél, mire a hölgy kedvesen a szavamba vágott: legközelebb októberre tud időpontot adni. Természetesen fizetném a vizsgálatot, pontosítottam gyorsan, mire ő: ja, az más. Holnap reggel? Esetleg holnapután?
Abszurd a történet. Ha valóban túlterhelt az állami egészségügyi szolgálat, de vannak a magánrendelőknek is kapacitásai, akkor miért nem fognak össze? Miért csak októberre tud vizsgálati időpontot adni a magánrendelő az „állami” betegnek, ha akár órákon belül is képes fogadni azt, aki hajlandó kinyitni a pénztárcáját? És mi van, ha
senki nem jelentkezik arra a másnap reggeli szabad időpontra? Leül az asszisztencia kávézgatni? A „szegény beteg” pedig a kalapja mellé tűzheti a társadalombiztosítását, hiába fizetett érte akár évtizedeken át?
Nem jó ezt kimondani, de ahogyan az egész társadalom, úgy az egészségügy is kettészakadt. Van a szegények egészségügye, a hosszú várólistákkal, a sürgősségi osztályok tömegjeleneteivel, a piszkos kórtermekkel, a penészes mellékhelyiségekkel, a kötszer- és gyógyszerhiánnyal. És a gazdagoké, a csillogó, minden korszerű eszközzel felszerelt rendelőkkel, udvarias asszisztenciával. Ha netán várni kell néhány percet, kávéval engesztelnek a késedelemért. És persze ugyanazokkal az orvosokkal találkozik a magánbeteg, akik a közkórházban vagy a szakrendelőben űzöttek, túlterheltek, idegesek.
Tudom, hogy nem minden a pénz, de ebben az esetben aligha lehet másról szó. És ne tessék félreérteni: nem az orvosok anyagiasságára gondolok! Ha a tb tisztességgel megfizetné a magánrendelőkbe hitelből beszerzett korszerű gépek üzemeltetési költségét, olyan áron, ahogyan a betegek is teszik, alighanem mindegy volna, kit fogadnak vizsgálatra. Az állami egészségügyi szolgálat is fellégezhetne, ha újra és újra nem merülne el az adósságok hullámaiban, ha olyan helyről finanszíroznák a működésüket, ahol tudomásul veszik és kifizetik a valós – nem a pazarló! – költségeket.
Ha 2008-ban, az emlékezetes szociális népszavazáskor, az akkor ellenzékben lévő Fidesz-KDNP nem gáncsolta volna el a szocialista-liberális kormány reformelképzeléseit, azóta talán már a biztosítók is beléphettek volna az egészségügyi piacra - de erről hallani sem akart az akkori ellenzék. Ma már működhetnek egészségpénztárak, amelyek a tag számláján lévő összeg erejéig állják bizonyos magánellátások költségeit is, de a biztosítás komplexebb szolgáltatás volna. A kifizetések a szerződéstől, nem pedig a beteg napi anyagi helyzetétől függenének.
Lázár óta tudjuk, a NER szemében mindenki annyit ér, amennyije van. Pénzt, vagy életet! – állít mindenkit választás elé a hazai egészségügy. A gazdagok gyógyulhatnak, sokáig élhetnek. A szegények is. Ha szerencséjük van.
Somfai Péter (Népszava)
