Az orbáni bér- és munkaerőpolitika leglátványosabb hozadéka kétségtelenül az a momentum volt, amikor a Fidesz munkástagozatának vezetője Londonba ment dolgozni; de azért a különféle „gyere haza…!” programok is megérték a pénzü(n)ket. A fiatalok hazacsábítására indított projekt 2015-től egészen 2016 közepéig tartott, és állítólag 105 célszemélyt sikerült vele visszahozni 100 millió forintos ráfordítással. A kezdeményezés kitalálójának, Azbej Tristannak viszont bejött az élet: ő jelenleg „Az üldözött keresztények megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkár”, és mint ilyen, évente legfeljebb perceket tölt Magyarországon – igaz, tudtommal nem is akarja senki marasztalni.
Valamivel csúfosabb véget ért a
Vállalkozz itthon, fiatal! elnevezésű akció: a hazacsalt ifjú üzletembereknek nem fizették ki időben a megígért támogatásokat, így két szék közül a pad alá pottyantak.
Nekifutott a kormány az ifjú kutatók visszaédesgetésének is. Ez volt a legköltségesebb próbálkozás: ismeretlen, de mindenképpen legalább tízmilliárdos nagyságrendű összegből 150 kutatócsoportot sikerült felállítani a hazatelepített tudósokból. Ők azok, akik most az akadémiai kutatóintézetek NER-megszállását és az 56-os Intézet fideszesítését látva fejvesztve menekülnek, általában oda, ahonnan jöttek.
Most a kőművesek vannak soron – nem tudom, hogy őket mivel próbálják meggyőzni, de ha a helyükben lennék, nem biztos, hogy hallgatnék a hívó szóra. Az a helyzet ugyanis, hogy akik elmentek, nem csak a pénzért mentek el, és ma sem a 2008-as szinten beragadt fizetések jelentik a kivándorlás egyedüli mozgatórugóját. A távozás – szemben a hazaköltözéssel – jellemzően racionális döntés: akik megtették, alighanem akkor járnak el helyesen, ha hazajönnek ugyan, ám amikor letelt a nyaralás, megölelgetik a nagymamát/nagypapát, nyomnak egy barackot a kutya fejére, aztán beülnek a Fiatba (Opelbe, Volvóba), és visszamennek oda, ahol működik az iskola, a kórház, a vasút, meg úgy általában az állam.
Hargitai Miklós (Népszava)
