Csepeli Szabó Béla: PEST, 1892 (Megjelent az Acélsziget című 1977-es antológiában)
1892 januárja volt, de az idő annyira kezesen viselkedett, hogy a konflis- és omnibuszkocsisok még karácsony után két héttel is kesztyű nélkül fogták a lovak hajtószárát, és el-elfeledkezve kölcsönös ellenszenvükről - időnként meglengették egymás felé magas, keskeny karimájú kalapjukat:
- Hohoóó, cimborám! Hová kocog a gebéd?
- Hát oda, ahová a tiéd! A tavasz elé!
- No, csak vigyázz! Jöhet még a kutyára dér!...
És jött is.
Január 12-én délben - az ördög tudja honnan, talán a Kárpátok hasadékaiból - hirtelen hideg szél bújt elő. Elfújta a napot, és elképesztő hóesést zúdítva alá, órákon belül fehér, sarkvidéki tájjá változtatta a várost. A konflisok és omnibuszok valósággal belegabalyodtak a hóba, és a többségükben bajszos, szakállas kocsisok egy csapásra káromkodó hóemberekké változtak.
- Hé! Ne vágj elém azzal a bricskával, mert rád hajtok!...
- Te? Azzal a vén csatalóval? Inkább támogasd el a Herz Árminhoz, hogy szalámit csináljon belőle a szegény gyerekeknek!
- No megállj, te gazember! Ezt még megkeserülőd! - s már pattogtak is a hosszú ostorszíjak a levegőben és
a lovak farán.
Az enyhe, tíz fok körüli levegő minden átmenet nélkül mínusz tizenöt-húsz fokra zuhant le, és a kíméletlen szél egykettőre kisöpörte a kigombolt felöltőkben, kézben tartott köcsögkalapokkal flangáló szoknyavadász gigerliket az utcákról.
És persze másokat is.
A kispolgárok, akik családjuk köréből, duruzsoló kályháik mögül bámulták az összesereglő, rosszul öltözött alkalmi munkások birkózását a hóval, időnként sértődötten megcsóválták a fejüket:
- Nem, ez lehetetlen! Hiszen délben még sütött a nap!
A jobb módú hivatalnokok, művészek és kereskedők a jól fűtött, hangulatos kis belvárosi kávéházak asztalainál, forró feketéik és újságjaik mögött kerestek menedéket, míg a szegényebb kézművesek, szíjgyártók, kocsijavítók, patkókovácsok és üzemi munkások a mellékutcák homályos, füstös kiskocsmáiban verődtek össze, hogy egy-egy kupica pálinkánál vagy néhány pohár bornál megtárgyalják a maguk és a világ sorsát:
- Hallották? Megint felrobbant egy petróleumlámpa, és megölt egy cselédlányt...
- Ej, nem is cserélem én ki a jól bevált viaszgyertyámat ezekre a modern vacakokra!...
Néhányan a politika eseményei körül tapogatóztak:
- Mit gondol? A kormány törvénybe iktatja végre nálunk is a vasárnapi munkaszünetet?
- Hát...ha egy kicsit is figyel a körülöttünk zajló eseményekre, kénytelen lesz!...Különben nemcsak ő, de az egész monarchia bajba kerülhet!...
PESTEN azonban egyelőre még csak a tél dühe kavargott. A nép még csendesen figyelte az eseményeket.
Az a hír, hogy Guy de Maupassant, kitűnő francia novellista - ki tudja, miért - revolveres öngyilkosságot kísérelt meg, legfeljebb a műveltebb polgárokat foglalkoztatta. Viszont az a másik hír, mely szerint Tolsztoj Leó gróf a londoni Daily Telegraph-ban szót emelt éhező népe érdekében, mindenkiben élénk visszhangot keltett:
- Látják, egy gróf is együtt érezhet a néppel!
- Tolsztoj több mint gróf, uraim. Ő író. Mégpedig nagy író. Ami azt jelenti, hogy erős gondolkodó és mélyen érző ember!...
- No és Sergius?
Ez a Sergius Moszkva nagyhercege és kormányzója volt, aki - miután elterjedt a hír, hogy a gazdag kereskedők nem hajlandók kiszolgálni a kispénzű, morzsákon tengődő muzsikokat - rongyokba öltözve betért néhány péküzletbe kenyeret vásárolni. S a hír igaznak bizonyult. Az álruhás nagyherceget, amikor mindössze néhány kopekért akart kenyeret levágatni magának, a pékek minden teketória nélkül kipenderítették az utcára. Sőt, amikor a "kutya muzsik" a törvényre és éhségére hivatkozva még tovább is ágálni mert, egyszerűen rendőrkézre adták. Bekísértették, hogy egy kicsit móresre tanítsák. A hercegi "muzsik" persze ezt már nem várta meg, hanem felfedte magát, aminek aztán szörnyű következményei lettek. Bekísérői - a három rendőr - kétségbeesésükben azonnal öngyilkosságot követtek el, a négy pék pedig örökre becsukhatta a boltját...
Nos, mindezek a hírek nemcsak a kocsmákat és a kis kávéházakat járták át, hanem a Nemzeti Kaszinó fényes termeiben, a legmagasabb társadalmi körökben is heves reagálást váltottak ki:
- Nem gondolják, uraim, hogy ez a Tolsztoj - szocialista?
- Ez a Sergius pedig bolond! - fakadt ki az öreg herceg Esterházy Pál a hóvihar betörését követő estén, és hosszú fejtegetésbe kezdett a főúri méltóság sérthetetlenségéről. De már senki sem figyelt rá. Már mindenki egy energikus külsejű, harmincöt év körüli szakállas idegent fürkészett, aki a nagyterem ajtajában állt.
- Hát ez meg ki az ördög? - csípték fel néhányan a monoklijú-kat .
- A Weiss Berthold öccse...Egy kócos kis konzerv- és ércáruüzemük van a Soroksári úton...
- Úgy látszik, ezek az ortodox zsidó újgazdagok már ide is betolják a képüket! - jegyezte meg félhangosan egy száraz, raccsoló arisztokrata, és javíthatatlan antiszemiták ellenszenvével nézte a megtermett fekete idegent, akit kísérője, egy ismert osztrák pénzember egyenesen a kaszinó legtekintélyesebb csoportjához kalauzolt:
- Ha megengedik, kegyelmes uraim, bemutatom ipari életünk új, nagy reménységét...
Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök, aki úgy a hatvanadik éve felé járt már, leereszkedő közvetlenséggel nyújtott kezet a fiatal gyárosnak:
- Á, Weiss Manfréd úr? Már hallottam önökről!...
Baross Gábor iparügyi miniszter egy kicsit hűvösebb volt:
- Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt az önök üzemében volt az a szerencsétlen robbanás, mely néhány embert is megölt, ugye?
- Igen...Sajnos. A bajt egy felelőtlen munkásunk gondatlansága idézte elő...
- Hm. Nem tudom, de...őszinte legyek? Engem nem túlságosan lelkesít az a tudat, hogy a főváros küszöbén lőszergyár füstölög.
Egy pillanatra zavart csend támadt, aztán a fiatal gyáros szerényen elmosolyodott és meghajolt:
- El kell ismernem, hogy excellenciádnak igaza van. Ezt a gondot mi is felismertük. Ezért már meg is tettük a kezdő lépéseket, hogy üzemünket mielőbb áthelyezzük Csepelre, a sziget északnyugati részébe, a Dunához*.
- Csepelre? Nagyszerű! - derült fel a miniszterelnök. - Ez, ha jól értjük, azt jelenti, hogy egy ismeretlen, poros kis faluból akarják meghódítani a világot, nemde?
- A világot? Azt hiszem, azért ez túlzás...
- Jó, csak ne szerénykedjék! Én szeretem a vállalkozó szellemű, romantikus fiatalokat, és bízom bennük!
- A romantikusokat? Ha meg nem sértem, kegyelmes uram, én inkább a realitások embere vagyok...
- Hallják, uraim? Egy önkéntes Robinson, aki realista!
- A romantikus emberek ugyanis legtöbbször csak kártyavárakat építenek. Én és a bátyám viszont egy nagy és modern acélipari üzemet akarunk létrehozni...
- Brávó, fiatalember, brávó! Erre inni kell!
- Mégpedig valódi francia pezsgőt!...Ami pedig a továbbiakat illeti, minden támogatást megadunk önöknek, hogy nagyszerű tervüket megvalósítsák! Igaz, uraim? - nézett körül mosolyogva a miniszterelnök, és - mintegy jelezve, hogy a témát ezzel lezártnak tekinti - kegyesen kezet nyújtott a fiatal gyárosnak, aztán "Irány a játékterem!" felkiáltással, legszűkebb kísérete élén kedélyesen elindult a legközelebbi ajtó felé...
Weiss Manfréd szótlanul meghajolt, és egy másodpercre lehunyta a szemét. Könnyű szédülést érzett.
*Weiss Berthold és Manfréd 1892. december 10-én nyújtották be gyárépítés iránti kérelmüket Szilágyi Lajos ráckevei fő szolgabíróhoz, akitől az építési engedélyt 1893. január 12-i keltezéssel kapták meg.
A terem túlsó feléből kellemes bécsi muzsika áradt, és a gázlámpák fényében illatos, estélyiruhás nők és gondtalan, elegáns férfiak mozogtak ide-oda.
Osztrák pártfogója ravaszkás hunyorítással nézett rá:
- Nos, kedves barátom? Remélem, elégedett ezzel a...hogy is mondjam?...kissé rendhagyó ma esti audienciával?
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg Önnek, uram! Alice, a feleségem is nagyon hálás lesz...És főleg Bert!
- Ó, a bátyja igazán sajnálhatja, hogy nincs itt!
- Sajnos, ez az átkozott időjárás teljesen leverte őt a lábáról...De azt hiszem, hogy a ma esti jó hírek hamarosan talpra állítják!...Ön még marad?
- Igen, még egy kicsit.
- Akkor hát jó éjt és a mielőbbi viszontlátásra, uram!
A szemközt pislogó kisvendéglőből - mintha már várta volna a szólítást - bozontos kucsmájú, birkabőrbe bújt fiatal kocsis ballagott elő.
- No, fiú, csapj rá arra a lóra, hadd röpítse ezt a hintót!
A ház már sötéten állt. Csupán az egyik alagsori cselédszobából szűrődött ki még némi fény.
- Jó éjszakát, uram! Reggel befogjak a hintóba?
- Majd szólok, Hanzi!...
Weiss Manfréd - miután a langyos előtérben fogasra akasztotta prémmel bélelt fekete télikabátját - átvágott a szőnyeggel borított hatalmas társalgón, és óvatosan benyitott felesége szobájába. De a család, Alice és a négy gyerek**, a hetedik évében járó Elza, az ötéves Jenő, a három és fél éves Marianna és a kétéves Alfonz, már aludt.
Néhány másodpercig töprengve álldogált az öles, bronzragyogású cserépkandalló előtt, melyben még hunyorgott a tűz, aztán anélkül, hogy világosságot gyújtott volna, lassan odament az ablakhoz, és kissé félrehúzta a sűrű, fehér csipkefüggönyt.
A nagy ingaóra, valahol a sötétben, éjfélt ütött.
Kint tombolt a szél, és kavargott a hó. De ő a sötéten imbolygó hómunkások mozdulataiban már egyáltalán nem a tél, az ínség elleni harc képét, hanem saját álmainak színes kibontakozását látta.
Ha minden jól megy, legkésőbb jövő tavasszal elkezdhetjük az építkezést a szigeten - nézett maga elé elégedetten, és éles, kemény, szögletes kis mosoly jelent meg az arcán.
** A Weiss Manfréd családban később még két lány született (Margit-Daisy és Edit).
ACÉLSZIGET
Irodalmi és képzőművészeti antológia Csepelről 1892 - 1977
Szerkesztette: Csepeli Szabó Béla (1977)
Forrás: Szabó Béla (Facebook)
