Tegyük most félre az ünnepi szókészletünket – amúgy is kopott már –, most hamisan csengne minden pátosszal teli mondat, a márciusi ifjak örökségének említése. Nincs forradalom, sem fülke-, sem ellen-, a költők is hallgatnak. A világjárvány fittyet hány arra, hogy Magyarországon most nemzeti ünnepet kellene tartani, kitüntetéseket osztani, ünnepelni a kormány erényeit, vagy a feltörekvő ellenzéket; himnikus szavakban körbeölelni a miniszterelnököt, az elmúlt száz év legsikeresebb parancsnokát, vagy éppen fogadalmakat tenni – akár 12 pontban – arra, hogy megmenti az ellenzék a népet a zsarnokától.

Március 15-e van, mégsincs ünnep, de szónoki ünneprontás sincs. A városok néptelenek, az emberek az otthonukba húzódnak, és aligha jut eszükbe bármi, ami

az ünnepre emlékeztet, vagy ünneplésre késztet. A forradalom emlékét, sikerét, a márciusi ifjakat senki sem említi, mi sem róluk gondolkodunk. Nem fogalmazunk meg máig ható tanulságokat, de még a politikáról is igyekszünk megfeledkezni. Védekezünk, ki így, ki úgy. És figyeljük a híreket. Nem foglalkozunk Táncsiccsal, nem a sajtószabadsággal – pedig mindig kellene –, de különösebben azokkal sem törődünk, akik még ilyenkor is acsarkodnak.

Fontosabb dolgunk van, és ez a március 15-e erről szól. Arról, hogy képesek vagyunk-e minden ellentétet a háttérbe szorítani, és csak azzal törődni, hogy óvjuk meg magunkat és embertársainkat a fertőzéstől. Olyan kórral áll ismét szemben a Föld lakossága, amelynek ellenszerét még nem ismeri, nem tudjuk, hogyan és hányunkra képes lecsapni. Ennek a március 15-ének az a legnagyobb kihívása, hogy képesek vagyunk-e együtt koncentrálni a bajra,a teendőkre, és azt teszi-e mindenki, ami a dolga. Nincs helye most kommunikációs trükköknek, manipulatív előnyszerzésnek, de nincs helye migránsozásnak sem. Mint ahogy a kormány l’art pour l’art támadásának sem; ha nincs bizalom, eredmény sem lesz.

Rémisztő hírek kapnak lábra, beszélnek az emberek háromnegyedének megfertőződéséről, a spanyolnáthánál is több áldozatot követelő pandémiáról. (A spanyolnátha – 1918-tól 20-ig egyesek szerint 50 millió, mások szerint 100 millió halottat követelt.) Nem tudjuk, hogy a mostani koronavírusnak mikor lesz ellenszere, hogy meddig fog tartani, és addig hányan halnak bele a betegségbe.

Nem szép, hogy március 15-én nem az emlékezetpolitika játssza a főszerepet, hogy nincsenek forradalmi gondolataink, sőt: aki teheti, behúzódik az otthonába, nehogy megfertőződjön. A ma kihívása nem az idegen hatalom legyőzése, hanem egy olyan idegen vírusé, amely el akarna hatalmasodni fölöttünk. Mindegy, honnan jött, ki hozta be; itt van és aratni akar. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy együtt győzzük le, összefogva más nemzetek tudásával, tapasztalataival, olyan tudással és tapasztalattal, amely bezárkózva is eljut hozzánk, és ha nekünk van ilyen – legyen –, akkor tőlünk másokhoz. Igen: tegyük most félre ünnepi szókészletünket; nem most van ideje annak, hogy föltámadjon a tenger. De ha már Petőfi, és március 15., ennyiben mégiscsak ragaszkodjunk a hagyományokhoz, csak most a kiürült városhoz illő soraival:  Szellő űzött / Felhők között / Merengve jár / A holdsugár.

Merengjünk mi is. Merengjünk azon, hogy milyen is lenne ez az ünnep koronavírus és politikai háború nélkül. Mert egyikre sincs szükségünk.

NÉMETH PÉTER (hirklikk.hu)