Önkéntes karanténomban azon gondolkodom, tudok-e ajánlásokat adni a túlélésre. Hiszen én is túlélő vagyok, egy olyan korból, amikor ártatlanok gyilkolása parancs volt, nemhogy bűn lett volna, és én is a halálraítéltek közé tartoztam. Próbálok összeszedni néhány tényezőt.
Sors bona, nihil aliud, vagyis jó szerencse kell, semmi más. Nos, aki ezt a mondatot megfogalmazta, saját maga a példa rá, hogy tényleg jó szerencse kell: nehogy a vadkan agyara elérjen. Vagy nem kell vadkanra vadászni.
De mi van, amikor a vadkan – most éppen a korona-vírus – utánad rohan? El kell bújni előle (karantén), bár abszolút védelem, abszolút megtartó búvóhely nincsen. De ha legalább létrehozható partikuláris védelem, próbáljuk megalkotni!
Fontos, hogy tartsuk meg a jó kedélyünket! Ami nagyon nehéz feladat, egyrészt, mert
dúl a járvány, felfutási görbéjének valószínűleg még az elején vagyunk, másrészt, mert egy olyan hatalom szorításában élünk, amely éppen ezt a járványt használja ki uralmának kiterjesztésére, miközben rendkívül gyenge teljesítményt mutat a járvány elleni küzdelemben.
A kesergés viszont elgyengít, elsősorban lélekben. Ismert, hogy a lélek állapota kihat a testre is. Ezért teremtsük meg mindennapi apró vagy nagyobb örömünket, mert ez erősít. És lehetőleg hagyjuk el a kesergést, mert úgysem megyünk vele semmire.
Szép tanácsok ezek. Ámbár közülük csupán egynek van igazi értelme, jelentősége a túlélés szempontjából: a jószerencsének.
Tehát: túlélésre fel!
Forrás: Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök (Népszava)
