"Elgondolkodtam, mi a fene késztette arra azt a 12 tanácsadót, hogy a kiskirályfi akaratának engedelmeskedjen. Dühösek voltak az ágrólszakadtakra, a főhercegre, netán saját magukra?"
Ültem csendben az ivóban. Éppen nem volt semmi dolgom. Már összeszámoltam a baromfikat, lajstormba vettem a borjakat, a bárányokat, a libákat kihagytam. Azé mert Mihály bátyám portáján felzabálták az eperfáról lehullott gyümölcsöt, s ettől annyira tántorogtak, hogy képtelenek voltak egyhelyben maradni. Ennek tetejébe még olyan hangosan gágogtak is, hogy majd belyukadt a dobhártyám.
Szóval ültem, bámészkodtam. Egyszer csak megakadt a szemem az ivó valaha fehér, ma már inkább a pipafüsttől szürke plafonjának egyik szegletében. Ott lapult egy pók, hálóját szorgalmasan szövögetvén. Az ivó csendjében egy légy zümmögésére lettem figyelmes. Feszültem lestem, hogy mi fog történni légy asszonyság és pók úr között. Már épp közeledett a végkifejlet amikor egy hatalmas árnyék eltakarta előlem figyelmem tárgyait. Így aztán nem is tudtam meg mi lett a vége.
Viszont ennél sokkal rémisztőbb látványban volt részem. Ott állt előttem
az én atyafim teljes életnagyságában. Mán eleve az is gyanús volt, hogy olyan nesztelenül jelent meg előttem mint egy macska. Azelőtt ordított, dübörgött mint egy megveszekedett elefánt. Most meg csak állt, arca fehér mint a frissen meszelt fal, máskor hetykén pöndörödő bajsza lekonyulva. Szeme csillogása elhomályosult, és csak sóhajtozik, zihálva próbál levegőhöz jutni. Nagy a baj- gondoltam. Nem tévedtem.
Ez a szép szálfa ember úgy kuporodott le a lócára mint egy megszégyenített kisfiú. Oszt nekikezdett. Csendesen, végtelenül kesernyésen.
Nekeresdből jövök, s amit ott láttam hallottam, bizony megülte a lelkem és a gyomrom, már csak azért is mert ez nem csak a nekeresdiek ügye.
Történt, hogy Burkus király főhercege az őket is elérő pusztító nyavalyától megakarta menteni több ágrólszakadt alattvalóját. A főhercegről tudni kell, hogy Burkus király nem szereti. Kifejezetten utálja, mert nem úgy táncol ahogy ő fütyül. Rebellis az Istenadta. Inkább vármegyéje népére figyel, mint Burkus király kegyeit keresné.
Na, hogy a lényeg el ne vesszen. A főherceg kitalálta, hogy ezeket a szerencsétlen nincsteleneket a saját tulajdonú kúriájában helyezi oltalom alá amíg ez a rusnya nyavalya el nem kotródik. Egy nagy baj volt csak, hogy a kúria Nekeresd területén volt fellelhető. Amikor a főherceg embereket küldött a kúria rendbetételére, az egyik bugris elkotyogta, hogy mi végre folyik a nagy tüsténkedés. Na, több se kellett Nekeresd kiskirályfijának. Azonnal vitriolba mártott lúdtollal levelet írt, amit nem a főhercegnek küldött el, hanem a hírmondókkal, meg a kisbírókkal kidoboltatta Nekeresd népének. Olyanokkal traktálta őket, hogy van neki elég saját nincstelenje, nem kellenek neki újabbak, főleg másoké. Meg hogy ezek az új jövevények majd erőszakot vesznek Nekeresd leányain és asszonyain. Hűséges udvari bolondja is rögtön írásra ragadtatta magát. Jól megfundálta az egészet és még jobban hergelte a nekeresdieket. Még valami petíciót is csináltak, amiről fogalmam sincs, hogy mi a csoda. Na a nekeresdi népnek sem kellett több. Rögtön egymás torkának estek. Voltak sokan akik a rebellis főherceg pártjára álltak, és voltak akik a kiskirályfi szekerét tolták. Ebbe a viszályba még Pacalkirály is bele ártotta magát. Nem tudni kinek az unszolására, de kiállt a hírmondók elé és úgy viselkedett mintha, Ő lenne Nekeresd ispánja.
Ennek következtében a kiskirályfi egy igen furmányos dolgot talált ki. Van neki 17 tanácsadója. Iziben futárokat menesztett hozzájuk, s kérte őket mondanának véleményt, hogy befogadják-e a főherceg nincstelenjeit. Persze ez fából vaskarika, mert a kúria a főherceg tulajdona. De hát ez itt Nekeresdben nem számit. Ezek után mán azon sem lepődött meg senki, hogy 17-ből 11-en a kiskirályfi mellé álltak, így összesen 12-en mondták ki őkegyelmességével együtt a verdiktet. Hat rebellis tanácsadó nem adta nevét ehhez az ocsmány színjátékhoz.
A főherceg miután látta a Nekeresdiek érzéketlenségét és gyűlöletét, úgy döntött, hogy az ágrólszakadtakat nem hagyja sorsukra, hanem saját palotájában helyezi el őket. Ezzel is példát mutatva arra, attól hogy rebellis valaki, még lehet szíve és érzéke embertársai iránt.
Azt is mesélték – mondja az atyafi- hogy mindennek tetejébe a kiskirályfi közhírré tetette Nekeresdben, hogy a főherceg megfutamodott tőle, és őkegyelmessége megvédte a Nekeresdieket a rebellis merénylettől.
Miután befejezte, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Jól nem lett, de arca színe kezdte visszanyerni piros pozsgását. Nagyot sóhajtott, felállt, búcsúzol jól hátba veregetett, majd felemelt az ivó padlójáról, leporolt és szó nélkül elment.
Én meg ott maradtam a történettel és a gondolataimmal. Visszaemlékeztem arra nem is olyan régi időkre, amikor a nekeresdi tanácsadó testületbe még 9 rebellis és 9 kiskirályfi párti volt. Változnak az idők. Az emberek is. Már aki.
Azon is elgondolkodtam, mi a fene késztette arra azt a 12 tanácsadót, hogy a kiskirályfi akaratának engedelmeskedjen?
Dühösek voltak az ágrólszakadtakra, a főhercegre, netán saját magukra?
Nem gondolták végig azt, hogy mióta Nekeresdet a nyavalya dúlja, a kiskirályfi eddig egyetlen egyszer sem volt kíváncsi rájuk. Mindent egyedül eldöntött, esetleg az udvari bolondját kérdezte meg.
Nem érzékelték azt, hogy ebben a dologban, csak arra kellettek, hogy a kiskirályfit felmentsék a döntés felelőssége alól?
Nem érzékelték azt, hogy ezzel a cselekedetükkel magukra vállalták a döntés ódiumát?
És a korábbi két rebellis tanácsadóban nem kezdett motoszkálni a lelkiismeret, hogy most még vissza lehetett volna fordulni az úton?
Ezek a gondolatok és az általuk kiváltott érzések kavarogtak bennem, miközben körmöltem atyámfia történetét. Befejezvén kértem is a csaplárostól egy üveg igazi kerítésszaggató pálinkát. Leiszom magam a padlóig. Ezt a gyalázatot csak így lehet elviselni.
Deák
Forrás: Facebook
