Az oroszlán tűr békességgel, nem öltögeti a nyelvét, de figyel...
Százötven évvel ezelőtt az állam „minden jogokkal, szabadalmakkal, jövedelmekkel és tartozékokkal” átvette a Lánchidat az azt húsz évvel korábban felépítő részvénytársaságtól. Ízlelgessük egy kicsit ezt a mondatot. Átvette tehát, nem pedig elvette, méghozzá akkor, amikor az építés költségei már megtérültek a hídvámból; és azért akarta magának, mert a város fejlődése nagyon kívánta újabb hidak építését, márpedig az eredeti szerződés értelmében erre nyolc kilométeren belül nem volt lehetőség.
Meglehet, kettőt sem alszunk, és azt fogjuk látni, hogy az állam „minden jogokkal” satöbbi, megint csak átveszi a Lánchidat. Egyrészt, mert megteheti: így vonta saját hatáskörébe a Városligetet, a volt királyi palotát, erre készült a budai Várban és a Citadella esetében is. Mindezeken a területeken érdekütközés van a főváros és az Orbán-kormány között, amit az utóbbi az ortodox tárgyalásos, érdek-összecsiszolós módszer helyett a maga huszáros módján, einstanddal oldott fel. Igazán könnyen elképzelhető tehát, hogy amikor kellően kimerítette a Lánchídról potyogó betondarabokban rejlő összes pr-lehetőséget, a kormány egyszerűen elveszi Budapesttől az átkelőt. Esetleg az összes többi híddal együtt, ha már.
Amivel el is jutottunk a „másrészt”-ig: a híd marketing-értékéig. Mert mi lenne frappánsabb demonstrációja Budapest al-kal-mat-lan vezetésének, mely el-her-dál-ta a hídpénzt, mint egy csillogó-villogó Lánchíd, mondjuk 2022 tavaszára. Tudjuk, Tarlós fél év alatt, fél kezét a zsebében tartva is felújította volna, Karácsony meg tán még be is dugná az Alagútba, csak hogy nehezítse a nemzeti együttműködést. Akkor hát miért ne érkezhetne alkonyat után egy KDNP-s módosító? Elvesszük, felújítjuk, felavatjuk, aztán csak nézzenek szomorúan a szemüvegesek.
N. Kósa Judit (Népszava)
