A minap kártyavárat építettünk a gyerekkel, s habár nem szeretnék dicsekedni, de fogok: eljutottunk az ötödik emeletig. Büszkén néztük a nagy művet, tudniillik kártyavárunk előző verziói az első emeletig bírták, s hát olyankor sem az első emelettel volt baj, hanem az alapokkal.
Lélegzetünket visszafojtva rakosgattuk a lapokat, és a harmadik, negyedik, majd az ötödik emelet után meg voltunk döbbenve. Ezt mi csináltuk?
Akkor omlott össze. Pedig hozzá sem értünk. Mármint tényleg nem, csak félve csodáltuk.
A hétéves a hét évének minden fájdalmát beleadva elbődült:
– Hol rontottuk el?!
Majdnem kiszaladt a számon, hogy nem is mi rontottuk el, hiszen láthatta a saját szemével, hogy egyikünk sem ért hozzá. De időben visszafogtam magam. Nem kell neki idő előtt leckét adni a „Hogyan magyarázzuk ki magunkat mindenből?” című magyar történelmi társasjátékból, melynek alapvetése, hogy a magyar játékosok nem tehetnek semmiről, célja pedig az, hogy mindent azokra kell kenni, akik nemhogy nem vesznek részt a játékban, de nincsenek is jelen. Ebben vagyunk a legjobbak, és ha találnék hozzá befektetőket, piacra dobnám – stipi-stopi, az ötlet ezennel le van védve.
Mindenesetre a gyerek kérdése ott lógott a levegőben, és nem lehetett válasz nélkül hagyni. Olyan nincs, hogy az ember a gyereknek nem mond semmit, pontosabban szólva van, csak évekkel később majd nem kell csodálkozni rajta, ha cserébe a gyerek sem mond semmit, akárhogy faggatjuk. Majd nem lesz ránk ideje, dolga lesz, sürgős elintéznivalója, mint most nekünk.
Néztem a lapokat, s tűnődtem, hogy a pakli állapotával a bekövetkezett katasztrófa vajon megmagyarázható-e. Megpróbáltam, de nem jártam sikerrel, ugyanis amikor arról kezdtem makogni, hogy ez már nagyon régi kártya, lám, ki van rojtosodva a lapok széle, a gyerek értetlenkedve felkiáltott:
– Igen, de a kártyavár új volt!
Tűrtem némán a logika diadalát. Végtére is igaza volt, a régi elemekből tényleg valami gyökeresen újat építettünk, egy új csónakra nem mondhatom, hogy ötven éves, csak azért, mert ötven éves fákból faragták. Pontosabban szólva mondhatom, de akkor filozófus vagyok és nem ér a nevem.
A dolgot magát, tehát a vallomást természetesen nem lehetett megúszni. Hiába csűrtem-csavartam a helyzetet, a kétségbeesett gyerek előtt alighanem be kell vallanom az igazat: nem tudunk kártyavárat építeni. Ez a válasz, leánykám. Azért rontottuk el, mert nem tudjuk, hogyan kell csinálni. Most kezdtük, nem gyakoroltunk még eleget és túl gyorsan akartuk a sikert. Nagy levegőt vettem, és kiböktem hát:
– Az a helyzet, kicsikém, hogy még nem vagyunk eléggé jók a kártyavár-építésben. Sem én, sem te.
Láttam a tekintetében, hogy a szokatlan hang meglepi. Talán nem erre számított. Vagy ha igen, akkor nem ilyen hamar. Talán azt hitte, megpróbálkozom majd azzal, hogy nem megfelelő az asztal, vagy ráfogom a dolgot a szélre. Mindenesetre a sírást azonnal abbahagyta, és rávágta:
– Oké, akkor gyakoroljunk!
Vidáman omolhattak a várak ezután – hiszen mi csak gyakoroltunk.
KÁCSOR ZSOLT (Népszava)
