Az egykori Csepel SZOT-üdülő és a Csepel Művek gyermeküdülője Siófokon: sok ezren pihentek, nyaraltak itt  a CSM dolgozói és az ő gyerekeik közül. Ma már semmi sem maradt belőle, csak az elfedett alapok őrzik az emlékét...

Népfelkelés? Lázadás? Ellenforradalom? Fegyveres puccskísérlet? Forradalom? – Így  október 23. után pár nappal nem árt egy kicsit megállni, és végiggondolni azt, hogy hányan, hányféleképpen látták és élték át, később meg értelmezték át mindazt, ami 1956 őszén történt. Az október 23-i felvonulástól a november 4-i bevonulásig. Az előbbit az egyetemi ifjúság kezdeményezte – transzparensekkel, az utóbbi a szovjet Déli hadseregcsoport hajtotta végre – tankokkal. –

De vajon mit hagyott nekünk örökül a magyar 1956? Másképpen: vajon ment-e ettől a világ vagy Magyarország előbbre? Ez volt az első alkalom, hogy

egy egész nemzet tiltakozott Kelet-Európában a szovjetek és a szovjet típusú elnyomás ellen. Igaz, a közvetlen eredményt tekintve, jórészt hiába. Hiszen a felkelés elbukott, a résztvevők közül sokakat kivégeztek, még többeket pedig börtönbe vetettek, kétszázezer honfitársunk külföldre menekült a megtorlás elől vagy a jobb élet reményében.

Az erőszakos rendcsinálás élére Kádár János állt, aki szintén levonta a politikai tanulságokat 1956-ból. Megértette, hogy másképp kell megpróbálni hatalmon maradni, mint ahogy azt a szovjet elvtársak teszik otthon és máshol Kelet-Európában. 1963-ra jött a konszolidáció, majd egyfajta kísérlet az „emberarcúnak” csúfolt szocializmusra, amit történészek Kádár-korszakként írnak le. Mondhatni: a tele has fontosabbnak bizonyult, mint hogy üres fejek irányítanak. Ugye, ismerős helyzet, kedves honfitársaim?

A hatvanas évek fordulójára viszonylagos és törékeny jólét köszöntött be Magyarországon. Jött az új gazdasági mechanizmus (az ortodox elvtársak gyorsan kinyírták, persze), és vele kicsit megváltozott az életünk. Jött a korlátozott magánvállalkozás, a maszekvilág. Falun a háztáji meg a téesz-melléküzemág, hogy legyen is mit enni; jött a Trabant és a Zsiguli – igaz többéves előjegyzésre; a lakótelepi lakáskiutalás, a kéthetes balatoni nyaralás a SZOT- vagy a vállalati üdülőkben, a kapun belüli munkanélküliség, a hála- és kenőpénz elterjedése; a nyugati utazás lehetősége háromévenként alamizsna mennyiségű dollárból, a „tilt-tűr-támogat” szentháromsága a kultúrában és így tovább.

Mindaz, amit egyszerűen csak gulyáskommunizmusnak neveztek. Mert ez is 1956 öröksége, ettől volt a magyar világ cseppet élhetőbb, mint Honecker keletnémet rendőrállama, Ceausescu Romániája vagy Gustav Husák Csehszlovákiája. A rendszer lényege ettől nem változott, egészen 1989-91-ig, amikor a szovjet birodalom volt szíves széthullani és szabadon engedni az egykori csatlósokat.

Itthon 1989-ben sietett mindenki, minden politikai erő 1956 örökösének és folytatójának kikiáltani saját magát, holott az első szabad parlamentben alig tucatnyian voltak, akik tényleg tettek is valamit a Kádár-rendszer lebontásáért.

Harminc év telt el azóta és kérem, nézzenek körül az országban! A szabadság lassan megint hiánycikké válik, és a velem egykorúak joggal érezhetik úgy, hogy ezt már egyszer átéltük - a Kádár-rendszerben. Így lesz a gulyáskommunizmusból kaszárnyakapitalizmus!

Hardy Mihály (Klubrádió)