Nagy árat fizetett a világ az 1938-as késlekedésért. Csak hét év múlva kapituláltak a nácik...

A politikusokkal sokszor előfordul, hogy nem mernek meghozni olyan intézkedéseket, amelyek rontanának a népszerűségükön. Húzzák az időt, aztán, amikor később mégiscsak elkerülhetetlenek ezek a lépések, amikor már nincs mit tenni, akkor jóval nagyobb árat kell fizetnie végül mindenkinek; az úgynevezett népnek és a politikusoknak is.

Winston Churchill háborús visszaemlékezéseiben elég érzékletesen írja le, hogy a francia és a brit közvélemény a harmincas évek második felében meglehetősen békepárti volt – ami természetesen értehető az első világháború szenvedései után – és mindenáron el akarta kerülni az új világháborút. Csak hogy közben Németországban Hitler átvette a hatalmat és agresszióra készült a világ ellen. Sok alkalom lett volna, amikor még szembe lehetett volna vele szállni és viszonylag kis áldozatok árán megfékezni. Ám azok a politikusok sem mertek efféle ötletekkel előállni, akik pontosan látták a helyzetet. Inkább próbálták ők is elhinni, ha elvtelen engedményeket tesznek, akkor

hátha ki lehet húzni a dolgok méregfogát.

Nem merték az átmeneti népszerűtlenséget vállalni. Így átengedték a Rajna-vidéket, aztán az úgynevezett szudétanémet területeket, Ausztriát, majd egész Csehszlovákiát Hitlernek. S mire észbekaptak, hogy itt még nincs vége, a náci Németország iszonyatosan megerősödött és óriási előnyhöz jutott. Mire kirobbantotta a második világháborút, addigra éppen azok segítségével hízlalták fel a szörnyet, akik pedig békét akartak. Így, hogy a politikusok nem mertek a nép normális, de hiú vágyainak ellentmondani, maguk is jelentősen hozzájárultak ahhoz a borzasztó kataklizmához, ami végül bekövetkezett. Nemhogy a béke nem maradt meg, de tíz- és tízmillióknak kellett feleslegesen meghalniuk.

A történelemnek nincs tanulsága. Ritkán szoktunk okulni belőle. A történelem annyiban az élet nagy tanítómestere, hogy miközben ő magyaráz, mi a pad alatt levelet írunk a legszebb lánynak az osztályban, akiről majd a dolgozatot kívánjuk lemásolni.

S ha szerencsére messze nem ilyen drámai ma a helyzet, azért legalább két példát felsorolok most, amely szempontjából mégiscsak tanulságos lehet, amit Churchill írt.

Az egyik az Európai Unió vezetőinek viselkedésé a magyar és a lengyel diktátorokkal szemben. Óvatoskodás, amely semmit nem ér. A két zsebdiktátor röhög a markában és nagyjából akadálytalanul halad előre a mind teljesebb centralizáció kiépítésében.

A másik a magyar vírushelyzet kezelése. A közvélemény nem akar több korlátozást. Mert a korlátozás rossz. És úgyis más betegszik meg és hal bele – a minden nap újra és újra megjelenő „napi rekord betegek és a halottak számában” még sokáig a címoldalakon maradhat – de ettől még jobb elhinni, ez csak egy szám, amíg aztán a mi közelünkben csap le a baj.

Ráadásul, ha így halad, eljön az a pillant, amikor annyi lesz a beteg és a potenciális halálra ítélt, hogy így is, úgy is tenni kell valamit. Csak akkor már súlyosabb árat kell fizetni, mintha időben és bátran léptek volna.

De ahogy a brit miniszterelnök írta: „Ha egy kormány gátlástalan, gyakran úgy látszik, hogy nagy előnyökre s nagy cselekvési szabadságra tehet szert, csakhogy: mire vége a napnak, el kell számolni mindenről, és még inkább el kell majd számolni mindenről, mire vége az utolsó napnak is.”

Dési János (Klubrádió)