Az első Magyar Köztársaságot százkét éve, 1918. november 16-án kiáltotta ki az akkori budapesti Országház teret ellepő, kétszázezresre becsült tömeg, illetve a Parlament kupolacsarnokában ülésező, a vidéki nemzeti tanácsok küldötteit is magában foglaló nagy Nemzeti Tanács.
Még nevezetesebbé teszi e napot, hogy az őszirózsás forradalommal elnyert függetlenség ugyanekkor öltött törvényes formát. Az ideiglenes alkotmány szerepét betöltő Néphatározat első cikke kimondta: „Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság.” A Néphatározat további pontjaiban felszólította a kormányt, sürgősen alkosson törvényeket az általános titkos választójogról, az esküdtbíráskodásról, a sajtószabadságról és más szabadságjogokról, „a földmíves népnek földhöz juttatásáról”. Az új választójog alapján üljön össze az alkotmányozó nemzetgyűlés, fogadja el a köztársaság alkotmányát, és
válassza meg a köztársaság elnökét.
Miután összedőlt a Monarchia
A gyűlés előtt a régi, 1910-ben választott képviselőház ült össze Szász Károly elnökletével, hogy kimondja feloszlását. Csak néhány tucat képviselő vett részt az ü lésen, azok viszont vita nélkül elfogadták az elnök javaslatát, senki sem vetette fel a határozatképesség kérdését. Még kevesebben jelentek meg a felsőház hasonló tárgyú ülésén, melyen Wlassics Gyula báró elnökölt. A függetlenségi érzelmű arisztokraták közül jó néhányan mint vendégek ott maradtak és részt vettek a nagy Nemzeti Tanács ülésén, így fejezve ki szolidaritásukat a köztársasággal, a néppel.
Hock János katolikus pap és Károlyi-párti képviselő – mint a Nemzeti Tanács elnöke – terjesztette elő nagy beszéd kíséretében a Néphatározatot. A határozat szövegét Nagy György ügyvéd, a világháború előtt betiltott Köztársasági Párt alapítója olvasta fel. Beszédet mondott Károlyi Mihály és a szociáldemokrata párt nevében Kunfi Zsigmond. Károlyi miniszterelnök felolvasta a világ népeihez szóló szikratáviratát, melyben a szabadságharcos múltra hivatkozva leszögezte, hogy a magyar nép a Habsburg-uralom, a háború bűneiért nem felelős. Az új, demokratikus Magyarország „reméli, hogy megtalálja az országban élő testvérnemzetekkel való együttműködés lehetőségét”, és hogy felveszik a Népszövetség tagjai közé.
A gyűlés után a lelkesen éljenző tömeg elénekelte a Himnuszt és a Marseillaise-t.
A tömeggyűlést egyetlen incidens zavarta meg: repülőgépek jelentek meg az Országház fölött és a „forradalmi szocialisták” csoportjának szocialista köztársaságot követelő, vörös színű röplapjainak ezreit szórták az ünneplő nép közé. A kormány és a magyar Nemzeti Tanács tagjait ennél az akkor még teljesen képtelennek tűnő felhívásnál jobban aggasztotta, hogy a vidék képviselői között nem voltak jelen a hazai szlávok és románok nemzeti tanácsainak küldöttei. Azok már másfelé orientálódtak.
Táviratok százai, falvak és városok nemzeti tanácsainak határozatai követelték a köztársaság kikiáltását. A pesti munkásság már a forradalom másnapján, november elsején követelte Tisza Kálmán téri gyűlésén (ma: Köztársaság tér): a Nemzeti Tanács „kiáltsa ki azonnal a köztársaságot!” Erre két hetet kellett várniuk, ami nem nagy idő – 1946-ban jó fél évvel a háború befejezése és a rendszerváltás után lett csak ismét köztársaság Magyarország –, de forradalmi időkben soknak tűnt. Mire volt jó a két hét?
A határok…
Az elmúlt évtizedekben történetírásunk arra a nézetre hajlott, hogy azért késett a proklamáció, mert a forradalom kormánya nem volt elég forradalmi. Van is ebben igazság. Károlyi – aki 1918 februárjában még azt mondta a képviselőházban: „természetes, hogy a forradalomtól féltem az országot” – tekintettel volt nála is mérsékeltebb híveire. Visszásnak érezte, hogy ő, aki a béke érdekében többször próbált a királyhoz közeledni s végül elfogadta kezéből a miniszterelnöki kinevezést, hatalmi szóval detronizálja, s foglalja el a köztársaság elnöki székét.
Mindezért – s mert demokraták voltak – a kormányférfiak a hat hét alatt összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlésre kívánták bízni az államforma eldöntését, az elnök és a kormány megválasztását. S manapság, mikor alkalmunk van megfigyelni a parlamentáris demokrácia hátrányait és előnyeit, úgy véljük: igazuk volt. A demokratikus választás eredménye lehet ilyen vagy olyan, de érvényét sem a nép, sem a nemzet nevében nem lehet kétségbe vonni. Ausztriában, Németországban, Csehszlovákiában a választások viszonylag gyors megtartása konszolidálta a demokratikus forradalmat. A magyar polgári demokrácia elbukásának egyik oka éppen a választások halogatása volt. S ha a választás után mégis elbukik, vívmányai legitimitását nehéz lett volna kétségbe vonni. Nehezebb lett volna az összeomlás minden következményét Károlyi Mihály, vagy a szociáldemokraták, vagy a Jászi-féle szabadkőművesek nyakába varrni.
A választások halogatásába persze belejátszott egy, a fentieknél súlyosabb indok: az új Magyarország határainak kérdése. Ha területe egy részén akár idegen megszállás, akár a nem magyar lakosság távolmaradása miatt nem sikerül megtartani a választásokat, az érv lehetett volna ellenünk a békekonferencián. De még ezt is vállalni kellett volna, ahogy vállalták mások is.
Még fel sem merült azonban a választások elhalasztásának szüksége, mikor külső események kényszerítették a kormányt elhatározása feladására. Nem a temesvári katonák, az ózdi munkások vagy Nagy György köztársasági pártja, akik ugyancsak hevesen követelték a köztársaság azonnali kikiáltását – az osztrák köztársaság proklamálása teremtett új helyzetet.
November 10-én Károlyi még azt mondta a köztársaságot követelő, tüntető tömegnek: „már benne vagyunk a köztársaságban”, de amíg a népakarat választásokon nem nyilvánul meg, „nem akarjuk, hogy a köztársaság kikiáltása és az elnökké választás puccsszerűen történjék”. 11-én megérkezett a hír, hogy IV. Károly király lemondott ausztriai császári trónjáról. Károlyi nyomban kijelentette: „ha egyszer lemondott az osztrák koronáról, tulajdonképpen automatikusan lemondott a magyar koronáról is”.
A Nemzeti Tanács november 11-én felszólította a helyi nemzeti tanácsokat (melyek a forradalom után még a falvak többségében is megalakultak): közöljék a nép akaratát az államforma kérdésében. A válasz teljesen egyhangú volt, senki sem emelt szót a királyság fenntartása mellett. Nem is lett volna realitása ilyen véleménynek, hiszen az ausztriai köztársaság november 12-i és a német köztársaság november 9-i kikiáltását is nagyban befolyásolta, hogy a győztes hatalmak egyértelműen leszögezték: szó sem lehet arról, hogy a Hohenzollern- és Habsburg-család bárhol uralmon maradjon. Az ellen nem lehetett volna kifogásuk, hogy Károlyi – az egyik legősibb arisztokrata család sarja – kikiáltassa magát a király nélküli királyság kormányzójának, de ilyen ízléstelenség tőle távol állt.
Királyhűség vagy köztársaság?
És a néptől? Az ellenforradalom éveiben szokás volt ezt a megoldást azzal indokolni, hogy a magyar nép monarchikus érzelmű. Valóban az lett volna? Kétségtelen, hogy a Dunántúl katolikus falvaiban, a Felvidék és Erdély részben német városaiban mindig élt a Habsburg-ház tisztelete, s ez a tisztelet elmélyült Ferenc József idején. Ám a Tisza vidéki magyarság, Erdély nem német lakossága, tanyasi kunok és városi munkások a múltban is kevés jelét adták Bécs iránti vonzalmuknak. Magyar nemzeti királyság pedig a 16. század óta nem volt, felelevenítése annyira anakronisztikus, hogy komoly magyar trónkövetelő Rákóczi óta nem lépett fel. A forradalom igazságügy-minisztere és történetírója, a debreceni Juhász Nagy Sándor éppenséggel azzal érvelt 1945-ben megjelent könyvében, hogy az erdélyi fejedelmek „életfogytiglan választott köztársasági elnökök voltak”, s Kossuth kormányzó elnöki” címében félig kimondva már ott a köztársasági elnök. De akárhány híve volt a királyságnak – 1918 novemberében mélyen hallgattak.
Sőt, Wlassics, a felsőház elnöke felajánlotta, hogy a felsőház kiad egy köztársasági, detronizáló proklamációt. Károlyi azonban királyi abdikációt (lemondást) akart, s mikor ezt Batthyány Tivadar közölte Wlassiccsal, az önként vállalta, hogy személyesen szólítja fel lemondásra a királyt. November 13-án kereste fel őt eckartsaui vadászkastélyában, vele mentek Esterházy Miklós herceg főpohárnokmester, Dessewffy Emil gróf és Széchenyi Emil gróf a főrendek képviseletében. A király csak hosszas vívódás után, zokogva írta alá nyilatkozatát: a nemzetnek joga van az államforma megválasztására.
Csak mindezek után adta ki a Nemzeti Tanács november 14-én kiáltványát, amely e szavakkal fejeződött be: „éljen a szabad magyar népköztársaság”, s 16-án került sor a köztársaság ünnepélyes proklamálására. A közvélemény azt várta, hogy Károlyit köztársasági elnökké kiáltják ki, de ő meg akarta várni az új nemzetgyűlés megválasztását. Csak akkor – 1919. január 11-én – fogadta el a Nemzeti Tanácstól az ideiglenes köztársasági elnöki megbízatást, amikor a nemzetgyűlés összehívása teljesen bizonytalanná vált.
Magyarország teljes állami függetlenségét az 1918-as forradalom vívta ki 1849 után, és ez azóta fennmaradt – bár változó körülmények között. A népköztársaságot viszont elsöpörte az új forradalom 1919 márciusában. Annak bukása után az első ellenforradalmi kormányok (Friedrich, Huszár) fenntartották a népköztársasági államformát a választásokig. A változott körülmények között 1920 elején összeült nemzetgyűlés az akkori politikai hangulatjegyében negyedszázadra visszaállította a királyságot mint államformát.
A Monarchia romjain
1918 őszén a széthullott Habsburg-monarchia romjain alakult 3 független állam szinte egyszerre kiáltotta ki a köztársaságot. Csehszlovákiában azóta ez a nap nemzeti ünnep, s méltán. A mai állam – bár változó rendszerekben, egy szlovák függetlenségi epizóddal, a kezdettől csak ráadásnak tekintett Kárpát-Ukrajna feladásával – az 1918. októberi forradalom örököse. Ezért a politika sem kérdőjelezheti meg az ünnepet, a civil társadalom is elfogadja, s ha a szlovákok más dátumot tekintenek magukénak, az csak két nappal későbbre esik.
Ausztria vesztesége nem volt kisebb Magyarországénál, az idegen impérium alá került németek számát tekintve sem; s ha úgy vesszük, hogy ők voltak a Monarchia uralkodó nemzete: még kevésbé. De az osztrák közvélemény jobban felkészült a katasztrófára, fegyelmezettebben fogadta, ha keserűséggel is. Ezt jelképezi, hogy hivatalosan állami ünneppé (Staatsfeiertag) nyilvánították november 12-ét. Az 1934. évi jobboldali fordulat alkotmányából a „köztársaság” megnevezés elmaradt, s bár a háború után a köztársaságot visszaállították, november 12-e egyszerű emléknappá degradálódott.
Legrosszabbul a magyar független köztársaság kikiáltásának napja járt. A függetlenség elnyerésének fatális egybeesése a régi Magyarország nagyobb felének elvesztésével árnyékot vetett a köztársaságra; hiába vált a 67-es kiegyezés óta mind általánosabbá – ha kimondhatatlanul is – a felismerés, hogy a teljes függetlenség és a területi integritás nehezen tarthatók fenn együtt, a nemzeti tragédia nyomán keletkezett ellenforradalmi rendszer szemlélete a forradalmat a háborúvesztés következményéből szinte annak okává tette, erőszakot téve a kronológián. Még az ellenforradalmi rendszer bukása után sem merült fel a köztársaság napjának felelevenítése, az ötvenes évek ideológiája meg éppen nem akarta ünnepelni a polgári forradalmat. Trianon öröksége mellett ma sem képzelhető el, hogy november 16-a örömünnep legyen; de azért ott a helye jeles történelmi emléknapjaink sorában.
Forrás: Részletek Hajdu Tibor történész munkájából: A köztársaság kikiáltása
