Történelmet írtak azokban a napokban. A zsűrit szidták mint a bokrot, de a közönség is döntőbe juttathatott egy-egy dalt.  Sokan sok félét írtak, mondtak az első táncdalfesztiválról, de a legfontosabb tény minden publikációban ott volt, bár egy szót sem szóltak róla: a magyar közönség 1966-ban, húsz év után, végre ismét szabadon szavazhatott levelezőlapon – legalább a táncdalokról...

Csepel utcái elnéptelenedtek 1966 nyarán - ugyanúgy mint az ország többi részében -, amikor felhangzott a gyorsan megismert szignál, és a televízióban, azon az egyetlen adón, megkezdődött az első magyar táncdalfesztivál döntője. Augusztus 20-ra tették a programot a júliusi három elődöntő után. A tisztavatástól, az MHSZ (Magyar Honvédelmi Sportszövetség) légi és dunai bemutatójától elkápráztatott, elfáradt közönség a fekete fehér képet mutató képernyők előtt szorongott azon a meleg estén.

És elkezdődött a döntő, amit a Magyar Televízió az Erkel Színházból közvetített:

Ezen a fesztiválon mutatkozhattak be először a nagy nyilvánosság előtt az éppen születőben levő beatnemzedék emblematikus képviselői, így az Illés és a Metró, Omega együttes, Kovács Kati aki az előző évben megrendezett Ki mit tud?-ot is megnyerte, valamint Koncz Zsuzsa és Zalatnay Sarolta.

Helyet kaptak a versengésben a

hagyományos tánczene korábbról is jól ismert előadói, úgymint a nők közül Ambrus Kyri, Hollós Ilona, Mátrai Zsuzsa, Mikes Éva, Sárosi Katalin, Toldy Mária, Záray Márta, a férfiak közül Aradszky László, Koós János, Korda György, Németh József, Vámosi János.

Fiatal előadóként lépett fel Harangozó Teri, valamint Molnár Piroska, a Színművészeti Főiskola akkori hallgatója, azóta A Nemzet Színésze cím birtokosa.

Szokatlan, dinamikus hangzást jelentett akkoriban az Illés-együttes Még fáj minden csók, illetve Kovács Kati Nem leszek a játékszered című dala, melyek sokakban ellenérzést, még többekben valószínűleg óriási tetszést váltottak ki, hisz' mindkét dal a fesztivál egy-egy első és második helyezését érte el.

A Magyar Ifjúság egy héttel később megjelent szám a többek között így írt a később történelmivé vált eseményről:

Az első elődöntő nyilvános adása óta közüggyé válta magyar tánczene sorsa, s a döntő — nemcsak azért, 'mert augusztus 20-án rendezték — valóban ünnepi lég­körben zajlott le, ahogy azt a fesztivál elnevezés megkívánja. Versenyt, méghozzá olyan versenyt, melyen a legellentétesebb ízlések csapnak össze, s ahol nem lehet cen­tivel mérni a teljesítményt — nem lehet közmegelégedésre dönteni….

Meg­győződésem, hogy o komponisták és szövegírók lassan követik csak a közízlés fejlődését, kullogva keresik az élet rohamtempójához igazodó, friss életérzések kifejezését. Talán mert maguk nem olyan kapcsolatban állnak a lényeges életjelenségekkel, mint például a technikával különböző szinten kapcsolatban állók, a gondolkodást sokrétűbben figyelő és ismerő értelmiségiek és a hétköznapok újfajta örömeit élvező, nehézségeit legyőző tömegek.”

A korszak fiataljainak körében legnépszerűbb havilap az Ifjúsági Magazin ezt írta Fáj-Dalom című cikkében:

„Sokan kérdezték tőlünk azt, hogy vajon Nikolics Ottó és Boros János szerzeménye, a »Mi fáj?« című al­kotás miért nem nyerte el a két első díj közül legalább az egyiket? Mások azt tudakolták erélyesen, hogy ugyan mi indokolja Szörényi Levente második helyét, amikor a napnál világosabb, hogy csakis egy nagydíj honorálhatná kellően kvalitá­sait. Megint mások őszintén elcsodálkoztak azon, hogy a dalszövegek olyan fojtott szomorúsággal szóltak a szerelemről, mintha a dalköltők fogát fúrták volna költés közben fogfúróval….”

Értetlenül ültünk mi is a nagy képernyő előtt, és nem tudtuk mire vélni azt a sötét, istentelen kétségbeesést, ami úgy elharapózott a szövegírók között…. dal csakis olyan érzések kifejezésé­re alkalmas, mint amilyeneket kelt bennünk a cukrászati iparban a tö­rökméz, vagy a festészetben a pa­takból kilépő gímszarvas, amint ép­pen az ezüstösen fénylő holdra te­kint? Ki tudja.”

Sokan sok félét írtak, mondtak az első táncdalfesztiválról, de a legfontosabb tény minden publikációban ott volt, bár egy szót sem szóltak róla: a magyar közönség 1966-ban, több húsz év után, végre ismét szabadon szavazhatott levelezőlapon – legalább a táncdalokról.

Forrás: Magyar Ifjúság, Ifjúsági Magazin, Wikipédia, MTI,  CSÚ