Sír az ember lelke. Az egykori Csepel Művek vas, fém és acélkohászatában tapasztalatot szerzett emberként talán megbocsájtható, hogy a rendszerváltást követő magyar ipari, mezőgazdasági átalakulást kapitulációval felérő folyamatnak éltem meg. Meggyőződésem volt, - és maradt azóta is – hogy a hazai iparnak voltak olyan elemei, felépítési szervezetei, és termékei, amelyek alkalmasak lehettek volna a megmaradásra, az átalakításra és a továbbfejlesztésre.

Úgy hiszem, hogy nem szellemi, technológiai okai voltak a megszüntetésnek, hanem elsősorban politikai, szervezeti. Nem vitatom, hogy a termelékenységi hatékonyság területén viszont jelentős lemaradások voltak. Ennek okai azonban nem a műszaki folyamatokban és termékekben, hanem az előző rendszer egészen más felépítési rendszerében, ideológia vezérelt szerkezetében volt keresendő.

Az 1990-es évektől kezdve kevésbé az átalakítás, a meglévő struktúrák alkalmassá tétele volt a jellemző, sokkal inkább a „vágjuk a nyulat bokrostul” elmélete és gyakorlat érvényesült. Így történhetett meg az, hogy ismert, jól bejáratott vállalatok és termékek is elenyésztek a rendszer átalakításának oltárán.

Megszűnt a teljes híradástechnikai vertikum a fémkohászattól a huzalgyártáson és át a számítógépekig, televízióig. Megszűnt a közúti és mezőgazdasági gépgyártás a hozzá kapcsolódó abroncsgyártással együtt. A jól teljesítő, és jól üzemeltetett magyar nagyüzemi mezőgazdaságot hagyták széthordani, és

a világversenyben elengedhetetlen korszerű termék és birtokszerkezet kialakítási folyamatának keresgélésével három évtizedet elkótyavetyélni. A bányászat valamint vas és acélkohászat majd teljes egésze elpárolgott. Az energiatermelésben a politikai szempontok előtérbe kerülése miatt hatalmasat buktunk. A nagymarosi erőmű elkaszálása után - a kieső árammennyiség, a kártérítések, és a dunai vízgazdálkodási folyamatból való kikerülés és az ezzel kapcsolatos nemzetközi hitelvesztés miatt - a hazai önálló termelési szerkezet kialakításának esélye a minimálisnál is kisebbre szűkült. Mindez arra bizonyíték, hogy magyar ipar és nagyüzemi mezőgazdaság létezett, lett volna mit átalakítani, és mire építeni, de ennek esélyét a magyar politikai elit elpuskázta. (Nem a jobb, vagy a bal, hanem egységesen) A kisebb ellenállást választották, ami az önálló termelési karakter megtartásának lehetőségét erodálta!

„A kifolyt tejbe kár belesírni!” A mai állapotban nem nagyon látom a termelés folyamatának és haladásának más lehetőségét, mint az európai ipari, mezőgazdasági, és szolgáltatási integrációba való mind teljesebb integrálódás! (Ez végül is lehet egy jó oldala a korábbi döntéseknek) Vérző szívvel kell leírnom, hogy minden realitást nélkülözne például a csepeli ipari, termelési vertikum visszaállítása. Sajnos az itt megmaradt nehézipari egységeknek is sokkal nagyobb az esélyük az elvándorlásra, mint a fővárosi megmaradásra. A csepeli és az országos nagyiparban valaha dolgozott kohászok, bányászok, lakatosok, mérnökök és technikusok fiai, lányai a mai realitás szerint, sokkal nagyobb eséllyel lesznek pincérek, londinerek taxisok, szakácsok, szobalányok, esetleg szálloda igazgatók, managerek mint a termelésben jeleskedők.

Mi - a régi korosztály - akik ifjú kori álmaikat elvesztették, már csupán abban reménykedhetünk, hogy legalább itthon maradnak!

Forrás: HORVÁTH GYULA közösségi oldala