Nem kérdezték, hol járt, azt sem, jól van-e, jelét sem adták semmilyen érdeklődésnek, aggódásnak, udvarias gesztusnak. Otthon szomorkásan nyomta be a távkapcsolót, mielőtt lehuppant a nagy, támlás fotelbe, feltette a kis sámlira a lábát, s hazatért végre az övéi közé. 

Mielőtt a boltba indult volna, mindig szépen felöltözött. Azt a flanelinget vette fel, amit még a feleségével együtt vásároltak a közeli városka mindenes boltjában, ahol télikabátot ugyanúgy árultak, mint almadarálót, rózsamintás kávés készletet, művirágot és mustfokolót. Előző este, ha eszébe jutott, még hajat is mosott, reggel akkurátusan megborotválkozott, és tiszta zsebkendőt tett a szövetnadrágjába, biztos, ami biztos. A csíkos vászonszatyrot vette elő, ami mindig ott várta a cipők fölött, a sarokban. Kör alakú acélfogantyúja volt, és noha a hajdani színek már rég megkoptak, az anyag erős maradt, nem kellett attól félni, hogy kiszakad, vagy kipotyognak a kefirek a lazán kötött hálórácsok közül.

A külvilággal való kapcsolatát leginkább ezek az egyszerű alkalmak jelentették, hetente háromszor, amikor

a boltba ment. Hasonszőrű és hasonkorú barátai sorra elhaltak már, a rokonok távol, a gyerekek még távolabb. Azt, hogy szólt hozzá egyáltalán valaki, a tévének köszönhette, így aztán reggeltől folyamatosan ment az adás, egészen addig, míg éjfél körül fel nem riadt a fotelben való bóbiskolásból, s nem botorkált át a saját ágyába. Szinte személyes ismerősei lettek a műsorvezetők, riporterek, akiket a keresztnevükön szólított a képernyő innenső oldaláról.

Észrevette, ha rövidebb a hajuk, másfelé fésülték a frizurájukat, vagy ha fáradtabbnak tűntek a smink alatt, mint előző nap voltak. A kis kertet még nem adta fel, két ágyást gondozott tavasztól késő őszig, így emiatt, ha nem is túl sok időre, napközben is többször hátrahagyta a házat, de a tévét nem kapcsolta ki olyankor sem. Nem sok minden termett a kis parcellákban, de répát, hagymát, petrezselymet legalább nem kellett vennie. Tyúkokat jó ideje nem tartott, többet kellett az utóbbi években orvoshoz szaladgálni, hol itt fájt, hol ott, hol egy-két nap ezen a kórházi osztályon, hol három a másikon – ilyen bizonytalanságnak nem lehet kitenni egyetlen jószágot sem.

Folyékony szappant vett a boltban, borotvahabot, fogkefét. Az egyik polcon még egy jó meleg pamutpizsamát is talált, méretre pont jó volt, azt is bepakolta. Nem mondta senkinek, hogy egy hónapig most nem látják, szanatóriumba megy, de azért mintha egy kicsit végleg búcsúzna, úgy köszönt el, eladótól, pénztárostól, mikor kilépett a bolt ajtaján. Azt gondolta, sőt mélyen hitte, hiányzik majd nekik, feltűnik, hogy nem látják hetente háromszor, nem csoszog végig kopott csizmájával a gondolák között, nem válogat hosszan apró húsokat, és nem veszi meg péntekenként a műsorújságot.

Ám egy hónappal később úgy fogadták, mintha mi sem történt volna, mintha nem lett volna távol, s nem hiányzott volna a faluból, de legalább a boltból, ahová hűségesen járt. Nem kérdezték, hol járt, azt sem, jól van-e, jelét sem adták semmilyen érdeklődésnek, aggódásnak, udvarias gesztusnak. Otthon szomorkásan nyomta be a távkapcsolót, mielőtt lehuppant a nagy, támlás fotelbe, feltette a kis sámlira a lábát, s hazatért végre az övéi közé. 

Doros Judit (Népszava)