"...néhány nap múlva beírtam a kerület közéleti Facebook csoportjába, hátha segít valaki, és megbütyköli a kilincset, vagy legalább a kérésemet eljuttatja oda, ahol az megtalálja a maga kilincsszerelőjét. Hogy ebből a posztból egy 75 bejegyzésből álló kommentlavina keletkezett, bizonyítja, hogy Fészbukiát valóban a düh tartja össze. Ez az a mákony, aminek élvezetéért a tagok újból és újból visszaszállnak egy posztra és élvezettel szürcsölik."

A kutyafuttatóból a fű tűnt el a leghamarabb. Annyi ideig volt jelen, amennyit elvárt tőle az elöljáróság, amely akkor még azt gondolta magáról, hogy hivatalban marad, és folytatni fogja. Frissen átadott, szépen sarjadt fű fogadta a kerület kutyáit 2019 októberében, ám a lakosok másképpen döntöttek, és a már nem fontos fű, amilyen gyorsan kinőtt, olyan gyorsan el is pusztult a kutyapisi és a kutyarohangálás következtében. Az új elöljárók a futtató egy részét felszórták mulccsal, másik részében ott maradt a

földdel egyenlővé vált, komposztálódott egykori gyep. Az a szép zöld. A mulcs nagyon jó ötlet volt, és különösen jellemző azokra, akiknek sosem volt kutyájuk. Hiszen sosem kellett postabélyeg méretű, barna fakéregdarabok között meglelniük a hasonlóan barna, ilyen-olyan nagyságú kutyakakit, és utána gondosan szortírozniuk a zacskóba: ez mulcs, ez nem, ez sem, ez igen.

Hamarosan a mulcsot is megette az idő. A kutyák szőrén, talpán, apránként kikerült a futtatóból, vagy nejlonzacskókban végezte, sajnálatosan összetévesztve egyéb kidobnivalóval, a maradékot meg összeseperték a közteresek.

Akkor már jól látszott, hogy a mulcs alatt leginkább sitt van, hiszen kapkodtak az átadással, márpedig a gyors munkához kevesebb idő kell, meg a rosszhoz is. Maradt a föld, amit a kutyák kikapartak, feltúrtak, és mivel már nem volt mire vigyázni, a gazdák hagyták is nekik. Tavasszal a kerületi kertészek elkerítettek egy kisebb részt, befüvezték, gondozták hónapokig, nyírták, fésülték, aztán ősszel elvitték a kerítést, lenyírták a füvet egycentisre, és a hónapokon át gondosan ápolt gyep szeptember végére úgy kipusztult, mintha soha nem is lett volna. Maradt megint a föld, és most már a sár is, ami jól megkeményedik majd, ha jön a fagy, és a futtató újra kutyabarát lesz.

A problémák ellenére az egyetlen dolog, amin egy mozdulattal lehetne segíteni, az a futtató ajtajában reménytelenül lógó, szegecsét vesztett kilincs. Írtam a hivatalnak, nem történt semmi, így néhány nap múlva beírtam a kerület közéleti Facebook csoportjába, hátha segít valaki, és megbütyköli a kilincset, vagy legalább a kérésemet eljuttatja oda, ahol az megtalálja a maga kilincsszerelőjét. Hogy ebből a posztból egy 75 bejegyzésből álló kommentlavina keletkezett, bizonyítja, hogy Fészbukiát valóban a düh tartja össze. Ez az a mákony, aminek élvezetéért a tagok újból és újból visszaszállnak egy posztra és élvezettel szürcsölik. A kilincset egyszerűen el lehetett volna intézni annyival, hogy az, aki magára veszi a problémát, szól azoknak, akik megoldják. Kösz.

75 kommenten keresztül a kilincsről alig esett szó. Esett viszont szó kioktatásról: ha nem tudjuk, milyen a kilincs, hogy segítsünk?; célzott aggódásról: te egészen normális voltál régen, mi történt veled?; életmód-tanácsokról: legyél belátó, viselkedj méltósággal; ageizmusról: satrafa; időjárás-jelentésről: esőben menjünk ki szerelni? búvárruhában?.

Eközben a kilincs minden alkalommal kiesik a futtató ajtajából, ha valaki hozzáér, és fémesen csengve lehullik a burkolatra. Ma is ki fog.

Forrás: SÁNDOR ERZSI A kilincs című jegyzete(Népszava)