Nem tudom, elgondolkodtak-e mostanában a párbeszédről? Arról a jelenségről, amikor két ember beszélget egymással. Tudják: kérdés-válasz, érv-ellenérv, újabb gondolatok és így tovább. Azt figyeltem meg ugyanis, hogy a kommunikációnak ez a formája egyre inkább a kipusztulás jeleit mutatja. Lassan felkerülhet a veszélyeztetett és kihalásra ítélt fajok nemzetközi vörös listájára.
Azzal nem mondok semmi újat, hogy egy végletesen megosztott társadalomban, mint amilyen a miénk itt ezen a 93.000 négyzetkilométeren, gyakorlatilag megszűnt mindenfajta társadalmi párbeszéd. Érvek nincsenek, képzelt és valódi ellenségek annál inkább. Nagyüzemben megy a lejáratás, semmi és senki sem szent, az ellenségnek kikiáltott célszeméllyel szemben minden eszköz megengedett, az ütéseket lehetőleg eleve övön alulra indítjuk. Az ilyenfajta harcmodor a fennálló hatalom eminens érdeke egészen addig, amíg megvan a zsigeri gyűlöletre hergelhető tömeg.
Hanem a minap egy régi, összeszokott, világlátott és művelt baráti társaságban is azt vettem észre, hogy
nincs már türelmünk végighallgatni egymást. Mindenki csak hajtogatja a magáét és cseppet sem figyel oda a másikra. Olyan emberekről van szó, akiket szétszórt az élet a világ legkülönbözőbb pontjaira, de évente egyszer, egy hétre szinte rituális pontossággal gyűlnek össze, nem utolsósorban azért, mert kíváncsiak voltak egymásra. Eddig.
Hogy a felgyorsult élet, a mindent elfoglaló mobilkommunikáció vagy a Facebook, az Instagram vagy a Messenger, netán a TikTok a felelős ezért – őszintén nem tudom. Mégis, azon kaptam magam, hogy én is nemritkán csak kifelé kommunikálok, és nincs türelmem végighallgatni, hát még átgondolni azt, amit a másiktól hallok. Frusztrálttá tesz minden akadály, ami a közölt mondókám útjában áll. Mennyivel egyszerűbb a Facebookon: ott csak beküldök egy fotót vagy egy viccesnek szánt mondatot és nincs más dolgom, mint számolgatni beérkező lájkokat. Nincs mit tenni, már az ötvenes-hatvanas években születettek, a mai friss nagymamák és nagypapák, a boomerek is a kütyük, az okostelefonok rabjai lettek. Elég csak ránézni egy-egy vidám asztaltárságra, akik leszegett fejjel is folyton a színes képernyőjüket birizgálják az asztal alatt. Azt hiszik, ők irányítanak, pedig már a kütyük irányítják őket.
Hardy Mihály (klubrádió)
