Most kiderült, a pedagógusok egy meghatározó részét nem lehet megfutamítani. Minden fenyegetés ellenére bátran megmutatták, hogy ki merik nyitni a szájukat. Ez ijesztő lehet ez a diktatúrában érdekelteknek. Szerintük ugyanis a tanár dolga az lenne, hogy szolgaságra neveljen – ezért is volt az a nagy erőlködés a sztrájk megakadályozására. Nem jött be. Van remény. És nincs félelmetesebb a diktatúra talpnyalóinak, mint amikor az erejükre ébrednek az emberek...

A magyar diktatúra oktatási részlege mamelukjainak, kápóinak, kilóra megvett tanácsosainak, intézményigazgatóinak és egyéb segédcsapatoknak a közreműködésével komoly energiát fektetett abba, hogy ellehetetlenítse a pedagógusok figyelmeztető sztrájkját. A miértre csak annyi a válasz, hogy a fejlődésben lévő diktatúrák szeretnek izmozni gyengének vélt ellenfelekkel, hogy ezeken statuálják, itt csak a rend, csend, fegyelem segít – a pofát be lehet fogni, maximum a főnökséget dicsérni, különben kuss. Normális ember, még ha úgy is véli, hogy

a tanárok munkakörülményei tökéletesek, megbecsülésük mindenki megelégedésére kiváló, előmenetelük, anyagi viszonyaik olyanok, hogy bárhol a művelt világban megnyalná mindenki a tíz ujját, ha így élhetne – mégiscsak arra jutna, hogy oké, sztrájkoljanak egy kicsit, már miért ne. De azért, amikor Mallorcán süttetik a hasukat az új Tesla terepjárójuk árnyékában, a kifröccsent koktéllal lepecsételve Louis Vuitton fürdőtrikójukat, miközben Cartier aranyórájukból rázzák ki a homokot – azért ne feledjék, ezt a sok-sok jót a Fidesznek vagy ha úgy jobban tetszik, a kis vezetőnek köszönhetik.

Sztrájkolnak egy csöppet, aztán amikor az aranyóra elüti a tízet, bekapják a Gundelből rendelt szerény ebédjüket, megtörlik az ezüst eszcájgot és folyik tovább a tanítás rendben.

Ehelyett beszari igazgatók és mindenféle központok és hivatalok kápói teljes erővel próbálták megakadályozni az erődemonstrációt.

Meséli egy kistelepülési református iskolában tanító matektanár ismerősöm, hogy vasárnap délelőtt, rögtön az istentisztelet után felhívta iskolája igazgatója, és egyrészt emelt hangon megkérdezte, mégis hol volt akkor, amikor a tiszteletes úr olyan szépen beszélt. Másrészt, baj lesz belőle, még talán ki is rúgják, mert a Facebook-oldalán megosztott egy sztrájkot támogató képet.

Szóval, nem muszáj ám itt tanítani – tette hozzá az igazgató, aki pontosan tudja, mit várnak el itt tőle. Hűséget és szolgálatot – az egyház és az aktuális állam felé. Meg aztán a látszat is lényeges. Különösen fontos, hogy reggel az udvarról a termekbe vonuló gyermekek szépen énekeljék a zsoltárokat az osztályterem felé menetelve – mert ez a lelkészlakig is elhallatszik és ilyenkor örül a lelkész szíve, hogy na tessék.

Amúgy, ha a matektanárt kirúgnák, az utolsót itt, akkor esetleg a tornatanár tarthatná még meg az óráit, mert ide egyhamar matek-, angol, fizika-, biológia-, kémiaoktatót nem lelnek – ez már rég kiderült.

De az is, hogy a gyerekek jó része egyáltalán nem bánkódik, ha elmarad a matek vagy a német – addig is lehet játszani. És a szülők sem borítják rá az igazgatóra ezért az asztalt – nekik sincsenek szép emlékeik az iskoláról.

Mindenesetre most kiderült, a pedagógusok egy meghatározó részét mégsem lehet megfutamítani. Minden fenyegetés ellenére bátran megmutatta, hogy ki meri nyitni a száját – ijesztő lehet ez a diktatúrában érdekelteknek. Hiszen a tanár dolga az lenne, hogy szolgaságra neveljen – ezért is volt az a nagy erőlködés a sztrájk megakadályozására. Nem jött be. Van remény.

Büszke vagyok rá, hogy egykori iskolám, a Madách Gimnázium tanárainak többsége is megmutatta az erejét, ahogy sok ezren, mindenfelé.

És nincs félelmetesebb a diktatúra talpnyalóinak, mint amikor az erejükre ébrednek az emberek. Ha most jó nagy az ijedség körükben, az már fél siker.

Dési János