"Ó, Petőfi… Bocsánat, bocsánat…"

Vasárnap délelőtt van, nekem az ukrán háborún jár az eszem, a gyerek meg az Anyám tyúkját szavalja, ugyanis az általános iskola második osztályában ez kötelezően megtanulandó vers, Lilike tehát éppen ezt darálja csillogó szemmel, s figyeli, hogy tetszik-e nekem.

Úgy teszek, mintha örülnék. De nem örülök, egyrészt azért nem, mert ezt a Petőfi-verset ki nem állhatom, másrészt az ukrán háborún jár az eszem, ha minden jól megy, hamarosan kimegyek oda riportokat írni, de a gyereknek ezt nem merem megmondani.

– Apa, most miért lettél olyan szomorú? – néz rám Lilike. – Rosszul mondom a verset?

– Dehogyis, édesem – válaszolom –, nagyon jól mondod, és nem vagyok szomorú, csak elgondolkodtam.

– Min gondolkodtál el? – kérdezi.

Azt nem mondhatom neki, hogy

határidőre le kell adnom egy francia regény fordítását, s ha azzal végzek, akkor irány Ukrajna… Inkább visszakérdezek:

– Lilike, szerinted egy tyúk akkor is tojik tojást, ha nincs a közelben kakas?

– Nem tudom – rázza meg a fejét –, de miért kérded?

– Hát azért, mert azt üzeni Petőfi Sándor az anyukája tyúkjának, hogy „iparkodjék, ne legyen ám tojás szűkében az anyám”, de utána meg azt írja, hogy ez a tyúk az anyukája egyetlen jószága. Amiből az következik, hogy kakasuk nincsen. De van-e tojás kakas nélkül?

Amíg Lilike ezen tipródik, a gondolataim a háborún járnak, az eszét vesztett Putyin elnökön, aki csak a mi szemünkkel látszik őrültnek. „Nagyorosz” birodalmi szempontból nézve sajnos érthető, amit művel: Oroszország területe az elmúlt pár száz évben soha nem volt olyan „kicsi”, mint az elmúlt harminc évben, Putyin hát harminc hosszú éve várt e pillanatra, amikor Ukrajna lerohanásával a történelmi sérelmet megtorolja, s mit érdekli őt, hogy közben emberek százezrei, milliói veszíthetik el mindenüket, válhatnak földönfutóvá és nincstelenné.

– Ejmiakőtyúkanyókendaszobábanlakikittbent? – darálja Lilike, s közben engem néz. – Jól csinálom, apa, jó vagyok?

Úgy teszek, mintha mosolyognék, pedig ezt a verset tényleg ki nem állhatom. Micsoda egy hülyeség ez. Miért ír egy Petőfi ilyen banális marhaságról? Egy tyúkról, amelyik a szobában eszeget? Hát kit érdekel, hogy az anyukájának a tyúkja hol eszeget?!

– Lilike, tagoltabban mondd a verset, nem kell mindent egy szuszra – szólok oda a gyereknek, aki ekkor ér az utolsó versszakhoz:

– Ezután is jó légy, Morzsa, kedvet ne kapj a tyúkhúsra, élj a tyúkkal barátságba', anyám egyetlen jószága…

Erre felkapom a fejem.

– Micsoda? Anyám egyetlen jószága?

Lilike megriad, azt hiszi, valamit rosszul mondott:

– Igen, apa! Tényleg ez van ideírva, anyám egyetlen…

De végig sem mondja, máris világosság gyúl az agyamban. Uramisten! Mekkora ökör vagyok! Lassan ötven leszek, s csak most értettem meg ezt a verset?! Hiszen ez a vers arról szól, hogy Petőfi szülei tönkrementek! Odalett mindenük! A házuk, a mészárszékük, minden… És csak egyetlen tyúkja maradt a valaha jómódú Petőfi szülőknek… Mindenük elveszett, mint azoknak, akik most Ukrajnából menekülnek… Ó, Petőfi… Bocsánat, bocsánat…

Forrás: KÁCSOR ZSOLT (Népszava)