"...egy külföldön élő hazánkfia a napokban itthon volt látogatóban Budapesten, közelebbről Újlipótvárosban, s hozta magával a kutyáját is. És ezt a kutyát Putyinnak hívják..."
Nemrég ünnepeltük Bächer Iván 65. születésnapját a Pannónia utca 21. szám előtt, ahol a tárcakirály élt és – ahogy mondani szokás – alkotott. Pedig normális író ilyet nem csinál, normális író a mindennapjait nem úgy éli, hogy „élek és alkotok”. Vagy ha mégis, akkor egocentrikus mivolta miatt súlyos mentális kihívásokkal küzd, ami egy író esetében nem mindig hátrány, de ha a szóban forgó író egyúttal nagybetűs Ember is, akkor az egocentrizmus diagnózisa kizárt, márpedig Iván nagybetűs Ember volt. Jó, igaz és szeretetre méltó ember volt, de ezt most abba is hagyom, mert nem nekrológot írok.
Szóval Iván születésnapját ünnepeltük, voltak beszédek és koszorúk, aztán
finom falatkák fönn a második emeleti lakásban, ahol egykor Bächer Iván „élt és alkotott” – megjegyzem, ott volt a másik tárcakirály, Szív Ernő is, és ennek roppant örültem, mert az ezredforduló magyar irodalmának ők ketten a tárcakirályai, Bächer Iván és Szív Ernő, nekik kettejüknek köszönhetjük, hogy mi még írunk tárcákat, az olvasók pedig még olvasnak tárcákat, merthogy: volt kitől tanulni.
Hiszen eljön majd az az idő, amikor már nem lesz kitől tárcát olvasni, a tárca ugyanis napi- és hetilapokhoz kötött műfaj, márpedig a napilapokkal és a hetilapokkal együtt a tárca műfaja is el fog tűnni – de ezt nem zokogva mondom, hanem egyszerű tényközlésként.
Szóval Bächer születésnapját ünnepeltük a Pannónia utcában, s miközben a beszédeket hallgattam, s Szív Ernőt, az élő tárcakirályt néztem a halott tárcakirályra gondolva, eszembe jutott az a tárcatéma, amit Újlipóciában hallottam a minap, nem mondhatom meg, hogy kitől, mert nem vagyok rá felhatalmazva, de megbízható forrás, kezeskedem érte. A sztorit már hamarabb meg szerettem volna írni, de még nem állt rá a kezem, pedig a téma egészen remek, igazi tárcatéma egy napi- vagy hetilap számára, azaz tehát aktuális és könnyen kódolható – többek között ebben különbözik a rövid novellától, amivel össze szokták téveszteni.
Szóval a történet annyi, hogy egy külföldön élő hazánkfia a napokban itthon volt látogatóban Budapesten, közelebbről Újlipótvárosban, s hozta magával a kutyáját is. És ezt a kutyát Putyinnak hívják.
Nem kölyökkutyáról van szó, azaz a kutya nem egy háborús Putyin, hanem még háború előtti Putyin, nagyjából akkor születhetett, amikor Bächer Iván meghalt, azaz valamikor Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin harmadik elnöki ciklusának kezdetén. És ezt a Putyint sétálni vitték Újlipótban, de a kutya egyszer csak elszaladt, s kiabáltak utána, hogy „Putyin, gyere ide, nem hallottad, ide gyere, ez az, jó kutya vagy, Putyin, jó kutya”. Ezt akartam megírni, de korábban nem ment. Talán azért nem, mert két hete voltam Kárpátalján, ahová adományokat vittünk, s ha minden igaz, ma is ott vagyok. Amikor önök ezeket a sorokat olvassák, mi éppen élelmiszereket és gyógyszereket pakolunk ki a kocsiból egy olyan országban, ahol Putyin parancsára ártatlan embereket ölnek.
Rossz kutya. De ezt nem egyszerű tényközlésként mondom, hanem zokogva.
Forrás: KÁCSOR ZSOLT (Népszava)
