A fél évszázados Fémműs történet is a HÉV-en azért jutott az eszembe, mert megláttam a képen mutatott jegylukasztót! Ezeket is számtalanszor újították, modernizálták, cserélték, pedig az eredeti funkcióját a jegykezelést már a legelső is elvégezte. Aztán, úgy látszik, hogy a BKV is - mint a történetünk parancsnoka, sok pénzt és energiát elpazarolva - a végén a legegyszerűbbhöz tért vissza!

A Csepel Művek fénykorában, a Fémműben működő folyamatos öntőművön, az OFHC-n, /vagy a „sárgán”/ történt, hogy kilyukadt az egyik induktor. A kemencében lévő olvadt fém jó része, az erre az alkalomra kialakított tárolóba folyt. A különlegesség abban volt, hogy meggyulladt néhány kábel és vezeték. Ez aztán nagy sűrű füsttel és bűzzel árasztotta el a környéket. Természetesen mindent leállítottunk és a TMK-sok közreműködésével mindent kikapcsoltunk, feszültségmentesítettünk.

Nem volt olyan nagy a baj, de kihívtuk a tűzoltókat! Nem is annyira a

helyzet súlyossága miatt, csak a biztonság kedvéért! (Meg azért, hogy ne unatkozzanak a laktanyában.)

A tűzoltóink pár percen belül nagy erőkkel kivonultak. Villogva, szirénázva! Két speciális teherautóval meg egy parancsnoki kocsival, megjelentek!

Na, mondtuk; annyi nekünk! Vége a sunnyogásunknak! Most már biztos, hogy az egész gyár tudni fogja, hogy tűz volt a fémműben! A szakértő parancsnok, teátrális magbiztonsággal kiszállt a Volgájából, és komótosan szemrevételezett, elemzett, majd döntött!

Mi meg sürgettük, hogy ne cifrázza már annyira a dolgot, hanem kapják elő a slagjukat és hűtsék le a fecskendőikkel a kifolyt, és megdermedt fémet, hogy ne égesse tovább a kábeleinket. Ezért hívtuk ugyanis őket!

A parancsnok határozottan ránk mordult: - NEM!

Kiadta a parancsot a tűzoltóknak: „- rájamegyünk habbal!”

Persze a hab, mint a tollpihe úgy megsemmisült az izzó fémen, úgy, mintha nem is lett volna.

Magabiztos parancsnokunk kissé megtépázott önbizalma új utasítást szült: „- rájamegyünk porral!”

Persze a por se használt! Tovább izzott a fém (most már tetején a porral) és égtek a kábeleink! Ettől, egyre nagyobb lett a füst, meg a fojtó bűz. Mivel nem kaptak elég intenzív hűtést égtek, füstöltek.

Akkor már úgy bántuk, hogy kihívtuk a tűzoltókat, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett! Ez alatt mi magunk, a gépeken lévő slagjainkkal már lehűtöttük volna a tárolót és sokkal kisebb kárral és kevéske figyelemkeltéssel megoldottuk volna a problémát! Azt meg ami minket leginkább motivált, - nevezetesen, hogy kevesebb lett volna a helyreállítási munkánk és a kieső időnk - ekkor már szóba se hoztuk!

Fürkésző tekinteteinket a főtűzvezető főparancsnokra szegeztük és egyre erősebben ösztökéltük, hogy rendelje már el a kifolyt fém hűtését! Ő meg látva, hogy a módszerei egymás után csődöt mondtak nagyon halkan odaszólt a tűzoltóknak: „rájamegyünk vízzel!”

Ez az 1971-es történet gyakran jut az eszembe, mikor valaki, (vagy valakik) maguk fontosságának felesleges hangsúlyozása végett irracionális és költséges munkát végeztetnek. A fél évszázados Fémműs történet is a HÉV-en azért jutott az eszembe, mert megláttam a képen mutatott jegylukasztót! Ezeket is számtalanszor újították, modernizálták, cserélték, pedig az eredeti funkcióját a jegykezelést már a legelső is elvégezte. Aztán, úgy látszik, hogy a BKV is - mint a történetünk parancsnoka, sok pénzt és energiát elpazarolva - a végén a legegyszerűbbhöz tért vissza!

Forrás: HORVÁTH GYULA közösségi (fb) oldala