Ha valamikor, akkor most lehet emelkedett az ember. Pláne, ha lassan hatvankilenc éves. Merthogy 1953-ban születtem, a 6:3 idején már éltem, de akkor még nem tudtam a gyönyörű győzelemről. Nem mondható, hogy nem vártam eleget a Dibusz – Lang, Orbán, Szalai Attila – Fiola, Styles (Nagy Ádám), Schäfer, Nagy Zsolt – Sallai (Nego), Szalai Ádám (Ádám), Szoboszlai (Gazdag) összetételű együttes sikerére, az első „tudatos” angliai diadalra. Majdhogynem egy élet telt el.

Egész életemben Anglia volt az etalon. Úgy értem, mindig azt hallottam az öregektől: ötvenhárom, 6:3. Utóbb sokszor csodálkoztam: mintha az 1938-as vb-ezüstérmesek nem is léteztek volna, csak az ötvennégyesek. Ki beszélt Lázár tanár úrról, Sárosi doktorról, a zseniális Zsengellérről?

Gyártottam egy magyarázatot:

A harmincnyolcas döntősök elmentek Angliába harminchatban, és nem rúgtak, hanem kaptak egy hatost. A Highbury stadionban Ted Drake ért el mesterhármast, akár a Wembley-ben Hidegkuti. A 6:3 a második londoni angol–magyar volt, és Puskásék csaknem hajszálpontos revánsot vettek a 2:6-ért. (Amúgy volt 6:2 is, de aztán a holland Horn tizenegyest ítélt a britek javára, és Ramsey szépített, már amennyire.)

Na most, mindmáig akkor nyert egyetlen egyszer a magyar válogatott a szigetországban Anglia legjobbjai ellen. A mérleg idáig így festett: tizenegy mérkőzés, egy győzelem, egy döntetlen, kilenc vereség. A 6:3-on az állami szakértő édesapja még játszott; mi az, hogy játszott, olyan gólt lőtt, hogy a Wembley beleremegett. A Szabad Nép címoldalán az állt: „Világra szóló magyar sportsiker Londonban.” A Népszabadság címoldalán ez most nem állhat. Nem állhat azon semmi. Nincs. De a Népszavában megjelenhet, hogy a 6:3 már nem páratlan. Abban az értelemben nem, hogy megvan a második angliai válogatott-győzelem. Ettől még az a hajdani produkció egyedülálló marad, a mostani találkozót nem nevezik az évszázad mérkőzésének. Felteszem, költeményt sem írnak e másfél óráról, mint a régiről Zelk Zoltán:

„Alighogy átszállt a határon,

a győzelem, az a hat-három,

s fáradtan a nagy drukkolástól

ledőlnék, egyszerre csak rám szól

a rádió, és arra biztat,

rímes üdvözlő táviratot írjak.

Hát írok is. Miért ne tenném,

mért ne váljon ez az eredmény,

ez a diadal verssorokra.”

Túlzásokba nem kell esni, de azért ez a 4-0 sem akármi, sőt. Ennyire legutóbb San Marinót vertük. S a különbség például nagyobb, mint az ötvenhármas differencia, még ha akkor gólarányt számoltak is. Sallai annyit rúgott Wolverhamptonban, amennyit valaha a Wembley-ben Puskás. Nagy Zsolt és Gazdag meg egyenként annyit, mint annak idején Bozsik.

Ha valamikor, akkor most lehet emelkedett az ember. Pláne, ha lassan hatvankilenc éves. Merthogy 1953-ban születtem, a 6:3 idején már éltem, de akkor még nem tudtam a gyönyörű győzelemről. Nem mondható, hogy nem vártam eleget a Dibusz – Lang, Orbán, Szalai Attila – Fiola, Styles (Nagy Ádám), Schäfer, Nagy Zsolt – Sallai (Nego), Szalai Ádám (Ádám), Szoboszlai (Gazdag) összetételű együttes sikerére, az első „tudatos” angliai diadalra.

Majdhogynem egy élet telt el.

Hacsak nem fiatalodtam legkevesebb négyszer tíz évet.

Forrás: HEGYI IVÁN (Népszava)