Amikor az egyik - az orosz agressziót elítélő -  magyar nemzetközi jogász a Baltikumban járt, és Ukrajna igazságáról beszélgetve megkérdezték tőle, honnan jött, akkor annak hallatán, hogy magyar, a partnere arcára kiült a megvetés. Innentől persze el lehet magyarázni, hogy nem szép dolog mindenkit Orbán támogatójának tartani, de valami védhetetlen a helyzet tisztázása után is visszamarad. 

Elég reménytelennek látszik, hogy az orosz turistáknak kiadandó, vagy tőlük megtagadandó vízumok ügyében az unió országai megegyezésre jussanak. Ez pedig azt jelenti, hogy Észtország, Finnország, Lengyelország, vagy éppen Szlovákia és Csehország hiába állítaná le a vízumforgalmat, ha mondjuk a németek ezt nem teszik, az orosz turisták, tekintve, hogy a schengeni övezeten belül bármilyen vízummal mozoghatnak, Észtországba, vagy Szlovákiába is elmehetnek, vagyis oda is, ahol különösen nem kívánatosak. 

A beutazás persze jelentősen bonyolódhat, ha a

könnyű elérhetőségű északi repterek és az északi légitársaságok kiesnek, de hát az élet, különösen háború idején nem habostorta. Ez a helyzet megnyugtatja azokat, akik a vízum megtagadásban kollektív büntetést látnak, és továbbra is nyugtalanítja azokat, akik a kollektív felelősség hívei, és erkölcstelennek tartják azt a látszólagos közönyt, amivel az orosz társadalom a háborút kíséri. 

A CNN a terjedő amerikai közöny ellen közöl most sokkoló adatokat az elmúlt fél évről. A statisztika szerint Ukrajna 43,5 milliós népességéből több mint 11 millióan menekültek külföldre; 6,6 milliót űztek el a lakóhelyéről, ők belső száműzöttek, vagyis a népesség 40%-a, 17 millió ember földönfutó, ami a legdurvább katonai puccsok, gyilkos diktatúrák esetén is feltűnően nagy szám lenne. A halott civilek és katonák számát nem ismerjük, de tízezrekre kell gondolnunk, meg a szétlőtt városokra, a megerőszakolt nőkre, a megkínzott foglyokra, akiknek a kísértete sokak előtt képződhet meg, ha a Szent Márk téren korzózó oroszokra néznek. 

A düh lobban fel ilyenkor, de persze tudjuk: a düh elvakít.

Hiszen nem tudjuk, kiben mi lakik, nem sejthetjük – ha csak nem adja tanújelét –, hogy a testvérgyilkosság híve, ellenfele, vagy a legrosszabb: közönyös szemlélője-e; nem ítélhetjük el látatlanban. Persze, hogy a dolog bonyolultabb legyen, azt  tegyük hozzá, hogy aki a devizakorlátos, inflációs időkben a drága Nyugatot képes választani, az a városi középosztálynak is a felsőhöz közeli rétegeiből jön, és annyira azért nem láthatatlan. Ezek az emberek a szűkös lehetősek ellenére is tájékozottak, tudatlannak tehát semmiképp sem mondhatók; úgy értem, ártatlannak nem minősíthetők. Kollektív bűnösség nincs, de a kollektív felelősség sem megkerülhető.

És azt kikerülni sem lehet. Lattman Tamás nemzetközi jogász mesélte el a Klubrádióban, hogy legutóbb, amikor a Baltikumban járt, és Ukrajna igazságáról beszélgetve megkérdezték tőle, honnan jött, annak hallatán, hogy magyar, a partnere arcára kiült a megvetés. Innentől persze el lehet magyarázni, hogy nem szép dolog mindenkit Orbán támogatójának tartani, de valami védhetetlen a helyzet tisztázása után is visszamarad. 

Hát ezt képzeljük el százszorosan, amikor egy orosz vallja be, honnan érkezett. A kínos pillanatok után, immár magára maradva dermedten, furcsán érezheti magát, tán dühödten is, hogy micsoda igazságtalanság érte, de lassan át kell látnia, hogy a nevét, a személyét, a nemzetiségét, a hazáját toxikussá tették, ha tetszik neki, ha nem, és a méreg, ami őt is gyilkolja, csak lassan fog szétoszlani, ha egyáltalán.

Forrás: Szénási Sándor (Klubrádió)