Az, hogy a címben idézett kérdést Churchill  London bombázásakor, amikor a miniszterei a kultúrális kiadások lefaragására akarták rábírni, kimondta-e, vagy csak tulajdonítják neki, az mindegy, mert ennek szellemében harcolt, politizált Igaza volt... 

Demeter Szilárd szeret középpontban lenni, gyakran sikerül is oda nyilatkoznia magát. Legutóbb azt hangoztatta, hogy szerinte túl sok a művelődési ház, a könyvtár, a független és a kőszínház (azt már tudtuk, hogy utálja a színházat), és a szimfonikus zenekar. Nem csoda, hogy utóbbiakat sem szereti, ezekben ugyanis nem újságírók ujjait kalapáccsal ütve játsszák az Örömódát. És bár igyekezett törölni a közös emlékezetből, nem feledhető, hogy szerinte Európa Soros György gázkamrája. Szívesen elintéznénk a

szokásos heti nagyotmondást egy vállrándítással, de bár folyamatosan küzdenünk kell a másodlagos szégyenérzetünkkel, mégsem nézhetünk félre kínunkban.

Demeter Szilárd ugyanis nem Tempetőfiként, filozófusként, publicistaként szólal meg, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként, aki a Petőfi Media Groupot létrehozó Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatósági elnöke, a Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumi elnöke is. De volt a nemzeti könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztos és a magyar könnyűzene koordinálásáért és társadalmasításáért felelős miniszteri biztos is. Tisztségeinél fogva és Orbán Viktor feltétlen híveként fontos figurája és pénzosztója a magyar kulturális életnek.

Miközben van regnáló kultúráért felelős miniszter és államtitkár, a kormányzati szereplők mintha kevésbé volnának aktívak, mint a Párt kultúrosa. A kulturális alapellátást zászlajára tűző, végzettségét tekintve zenész államtitkár aligha ért egyet, de nem bonyolódik vitába vele, legalábbis ország-világ előtt semmiképp. Tudjuk, a kormány nem szereti a nyilvánosságot, tehát lehet, hogy titkos zugokban lázas munka zajlik, de nyomát sem látni annak, hogy a Covid-lezárások válságából rezsi- és árfolyam krízisbe jutott kulturális intézmények túlélésén dolgoznának. Nincs hír arról, hogy szakmai – horribile dictu: civil - szervezetekkel egyeztetnének stratégiát. Azt sem tudni, egyáltalán létezik-e bármilyen stratégia akár a KATA-szigorítás miatt munkanélkülivé váló művészek, akár a költségvetésüket még csak tervezni sem tudó intézmények támogatására.

Maradnak tehát az egyedi, néhol abszurd megoldások: közösségi gyűjtés, dacgazdálkodás, zárás. Így fordulhat elő, hogy a világhírű Zeneakadémián - úgy hírlik - ingyen játszanak magyar muzsikusok, van, ahol világítás nélkül próbálnak, vagy egyes vidéki színházak a télre bezárnak, de a budapesti Erkel Színház és az Eiffel Műhelyház is becsukta kapuit a közönség előtt. Küzdenek a rezsi mellett a papírárakkal és a jogdíjak árfolyamával is a könyvkiadók, kínlódnak a mozik, csökkentett üzemmódban működnek művházak és könyvtárak, amelyek a kis településeken egyetlenként nyújtan(án)ak kultúrát.

Pedig mindegy, hogy amikor a háború miatt be akarták szüntetni a művészet támogatását, a magyar miniszterelnök által előszeretettel idézett Churchill „De akkor miért harcolunk?” kérdést kimondta-e, vagy csak tulajdonítják neki, mert ennek szellemében politizált, igaza volt. 

Forrás: Hompola Krisztina (Népszava)