Az a tévképzet, hogy ma hirtelen annyi áldozata születik a kádárizmusnak, mint ahány partizán született a második világháború után, aligha tesz jót mentális egészségünknek. Továbbá: az ember azt gondolná, hogy mondjuk a Tóth Gabi nevű énekes illető vallási beborulását azért nemigen lehet még popikonilag überelni, vagy éppen alúlmúlni.
Hát, ha überelni tán nem is, de azért se vége se hossza az általam mérsékelten ismert popszakma diktatórikus beájulásainak, ölég csak szegény „8 óra munka” Feró megtérésére gondolnunk.
Nem is volna ez különösebben izgalmas kérdés, egye manó, miért pont ne a pop-rock némely Ákosa ne döbbenne rá 2010 után, sőt akár előtte, hogy világéletében egy nemzetinek hazudott diktatúrára vágyott, sőt kiemelten arra, hogy a nagy Őt, a diktátort magát
személyesen is imádhassa.
Ám legyen. De azért van ennek a kultúrdallamnak egy negédes mellékfolyója. Az a vékony kis erecske, amikor a mára már kissé megkorosodott hajdani sztárok némelyike arra döbben rá, hogy nem csupán Orbán Viktor az egyetlen igazodási pontja a világban mondjuk hetvenöt évesen, hanem hogy az egykori csillagot az a mocskos, aljas, szemét Kádár-rendszer (mert tényleg az volt), őt magát személyesen mennyire üldözte. Lássuk a példát:
„Bizonyos vezetők az MHV, a hanglemezgyártó vállalat részéről, nem igazán szerettek engem, mert mint tudjuk, nagy riválisa voltam egy másik énekesnőnek… Ezért ahol értek, ahol tudtak, elgáncsoltak. Nem jelenhetett meg lemezem. Az LGT-s srácokkal két közös bakelitet csináltunk, de az akkori vezető kijelentette, hogy ez a lemez el lesz hallgatva, nem terjeszti. Ezzel nagyon nehéz volt szembenézni és lehetetlen szembeszállni. Ez nagyon fájdalmas volt akkoriban, persze nem csak nekem. És sajnos sokáig nyögtük ennek a társaságnak a kitüntető figyelmét. Nem voltak zeneértők, egyéni érzelmek, érdekek irányították a tetteiket. De szerencsére kicsit később mehettünk külföldre, ahol bizonyíthattunk, fesztiválról-fesztiválra jártunk. Mi akkor is úgy voltunk vele, hogy Magyarországot képviseljük és hatalmas sikerünk volt, rengeteg díjat nyertünk. De aztán jött a rendszerváltozás és elsöpörte a szomorúságot, keserűséget, amit a korábbi nagyhatalmúak okoztak.”
Hát kedves olvasó, hiszi vagy sem, ez az idézet Kovács Katitól származik. Attól a remek énekesnőtől, aki az elnyomástól fulladozva 1966-ban, merő manipuláció okából, elindulhatott a sztálinista Táncdalfesztiválon, sőt, verje meg az isten, tán még meg is nyerte, de lehet, hogy büntetésből csak díjazott lett. Én speciel kamaszként kedveltem, hogy végre egy női énekes, aki „nem lesz senkinek a játékszere”. Ám az az istenverte diktatúra még tovább fokozta Katink elnyomását. Nem csak hogy külföldi fesztiválokra járt, lemezei voltak, de még ezek az aljasok filmszerephez is juttatták, persze tisztán csak a kóbor apácák megtévesztésére. Egyszóval hajdani kedvencem, a posztsztálinista TV-ben kvázi naponta látott és hallott Kovács művésznő, mostani nyilatkozatában végre elmondja az igazságot. Ezzel az őt ért elnyomással „nagyon nehéz volt szembenézni, és lehetetlen szembeszállni.” És komolyan nem esik le a plafon, ahol a művésznő ezt az interjút adta. Még az a szerencse, hogy a kádárista rémuralom alatt volt az elnyomásnak egy speciális fajtája is: az elnyomottak ezen csoportja, fesztiválról fesztiválra járt, és úgy volt vele, hogy ők „Magyarországot képviselik”, és „hatalmas sikerük volt”, sőt „rengeteg díjat nyertek.” Bele se merek gondolni, hogy milyen sanyarú sorsa lett volna Kovács Katinak, ha ez a totalitárius rémdiktatúra netán nem üldözi őt.
Ebből elég ennyi is. Természetesen a kádári világ valóban diktatúra volt, a forradalom vérbefojtását jottányit sem enyhíti a későbbi „gulyáskommunizmus”, börtön, kivégzések, kitelepítések, munkahelyi kirúgások szegélyezték a „legvidámabb barakk” virágoskertjét. Mindez igaz. De az is igaz, hogy speciel Kovács Katit a kutya se nyomta el a szocializmusban, és ha voltak személyi kellemetlenségei, akár lehettek is, ettől még a rendszer nem is pusztán csak tűrt, de igenis támogatott kedvence volt. Persze voltak a rockzenészek között, akiknek messze nem volt ilyen sima az életük, de akkor arról kell beszélni. Az a tévképzet, hogy ma hirtelen annyi áldozata születik a kádárizmusnak, mint ahány partizán született a második világháború után, aligha tesz jót mentális egészségünknek.
Én speciel azt hittem, hogy a Tóth Gabi-féle megtérés után, már nincs tovább. De van. Kovács Kati, akit kamaszként kedveltem, szemben Zalatnay kolleganővel, aki Feróhoz hasonlóan beborult, szóval Kovács Katiról azt gondoltam, hogy tehetséges. Bár nem értettem hozzá, de örültem, hogy a nagymamám miatt kötelezően megnézett Táncdalfesztiválokon mindig ott láttam-hallottam, hogy ő bizony nem a játékszere senkinek. Igaz hozzátette, hogy csak azért nem „mert a Mindened nem lehetek.” Kamaszként talán nem dolgoztam fel a szöveg minden jelentésárnyalatát.
Könyörgöm: a mostani diktatúra is el fog múlni, ahogyan a sztálini is, meg a kádári is elmúlt. Nagyon felesleges és szomorú, hogy valaha jobb napokat látott művészek utólag áldozattá maszkírozzák magukat.
Forrás: Kardos András (Szabadság Klub)
