Már tavaly, az új kormány megalakulásakor gyanakodnunk kellett volna, amikor az az ember, aki 2008-ban, még polgármesterként, ki tudta jelenteni, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, szóval Lázár János, a Nagy Kavaró újfent miniszter lett.
Üldögél Lázár úr batidai kastélyának trófeás vadásztermében, és hányja-veti elméjét: mit, miket kellene sebtiben nemzeti rangra emelni, úgy, mint anno a dohánykereskedelmet. Melyik tárca is lett az enyém? – mélázik egy szivarra gyújtva. Építési és közlekedési? Hohó, megvan!
Tégla, cement, tűzifa mindig kell, csinálunk hát Nemzeti tüzép-telepeket! Az állam fölvásárolja az exportra szánt építőanyagokat, aztán továbbad mindent a kiváltságos pályázóknak.
És lőn, az ötlet máris megvalósulóban!
Akár áldhatjuk is a szerencsénket, hogy Lázár úr nem másik minisztérium, például a mezőgazdasági és élelmezésügyi vezetője lett – mert lehetett volna, hisz mindenhez ért, és ahhoz nem is kevésbé, mint a jelenlegi –, s nem szórta meg azóta az országot Nemzeti húsboltokkal, Nemzeti tökmag- és szotyolaárudákkal, Nemzeti lángossütőkkel stb. (De a Nemzeti vizeldék akkor sem tartoztak volna hozzá...)
