Szép hazánkban időnként még a legnagyobb Magyarországra érkező cégek is valószínűleg kifizettek itt-ott egy 50 tonna vízkiszorítású jachtocska árát vagy egy tengerparti nyaralóét  és efféle apró csecsebecséket, amelyeket a bennszülötteknek osztogatni kell az üzlet fejében.

Most éppen a tekintélyes Der Spiegel tart nekünk bájos tükröt, hogy azt mondja, a maffiaállam maffiamódszerekkel szerez meg cégeket. Megjelenik egy-két elegáns fiatalember, de ezt már csak én teszem hozzá, drága kocsi kulcsát pörgetve, és tesznek egy visszautasíthatatlan ajánlatot, amit errefelé nem is szoktak visszautasítani.

Még levágott lófej sem kell hozzá. Ha valaki mégis megpróbált volna nemet mondani, az hamarosan az adóhatóság, a rendőrség vagy a rettentő független ügyészség markában találhatta magát. Pár kiosztott börtönévről mesélték a bennfentesek, hogy ez azért van, mert

mondjuk az egyik szőlőbirtokát már nem akarta odaadni. Oké, néhány év múlva visszatérünk erre, amikor szabadulsz. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem érdemelte meg adott esetben azt a büntetést, amit kapott vagy amivel fenyegették, csak azt, hogy az eljárás hirtelen akkor indult meg, amikor kicsit akadozni látszott a megegyezés. És azt kellett olajozni. 

Most talán csak annyi történt, hogy néhány érzékenyebb lelkű német cégnek is udvariasan felajánlották, hogy el lehet takarodni, odaadni mindent olcsóért, különben nagyobb bajok is lehetnek még. Természetesen különösebb éles elme nem kellett eddig sem ahhoz, hogy aki idehozza a befektetni való pénzét, az felismerje, hova is jött. Magyar Bálinték maffiaállamról szóló könyve elég pontosan leírta a dolgokat. Aztán az a folyamatos fenyegetődzés például, hogy az élelmiszer-kiskereskedelemben működő – amúgy többnyire sikeres és népszerű – cégek hamarosan ki lesznek innen penderítve, mert ugye akadnak itt olyanok, akik jó szokás szerint szeretnének a készbe belecsöppenni, és gyorsan hazavinné azt a pénzt, amit csak lehet. Szóval, a jelenség nem új. Még a parlamentben is időnként előkerült, hogy hol egy jogszabály cseles módosításával, hol egy ügyes különadóval, hol hatósági fenyegetéssel meg lehet oldani efféle dolgokat. Sőt. A megoldáshoz vezető utat néha talán szegélyezte egy kisebb pénzösszeg, amely akkor került átadásra, ha mégiscsak leszálltak az illető cégről.

S amikor korunk Petőfije azt mondja, hogy a Szigetet, az egyik legsikeresebb magyar fesztivált akár be is lehet zárni, az nem azt jelenti, hogy tisztelt befektetők, lehet a kasszához fáradni?

Persze ez csak rosszindulatú feltételezés, és éppen olyan alaptalan, mint az az rémhír, hogy Nacsa Olivérnek humora lenne.

„Új osztály születik, amelyben a zsarnokság és a gazdagság egyesül” – írta már 2013-ban a posztkommunista maffiaállamról szóló kötetben Konrád György. Hozzátéve: „Az új maffia az általa hozott kétharmados törvényekkel, mint egykor a kommunisták a proletárdiktatúrával, vagy a nácik a nemzeti forradalommal, a politikai és gazdasági hatalom egyesítésének a monopóliumát biztosította magának.”

Bizony, időnként még a legnagyobb Magyarországra érkező cégek is valószínűleg kifizettek itt-ott egy 50 tonna vízkiszorítású jachtocska árát, tengerparti nyaralóét a Cote d’ Azurön és efféle apró csecsebecséket, amelyeket a bennszülötteknek osztogatni kell az üzlet fejében.

Régóta a normális ügymenet része a teljes üzleti szektor bekebelezésének igyekezete. Van, akit egy ideig alvállalkozóként megtartanak, mégiscsak nem árt, ha valaki már csinált effélét, van referenciája, aztán mikor már az sem kell, akkor kedves barátom, vagy az aláírásod vagy az agyvelőd kerül arra a szerződésre. Persze ilyenkor csak viccelnek, nem gondolják ezt komolyan. (Bruhahaha.) Úgyhogy másodperceken belül ott az aláírás.

Dési János