Írás a lapon: „A vas- és fémmunkások sztrájkja. Weisz Manfréd csepeli tölténygyárának sztrájkoló munkásai. Büngösdy Gyula (Erzsébetfalva) fölvétele.”

Napjainkban sokan, sok pénzért és sikeresen gondoskodnak arról, hogy a feledés homálya borítsa be Csepel történetének fontos, sok évtizeddel vagy több mint egy évszázaddal ezelőtti eseményeit. Az egykori legendás ‑ baloldalisággal nem vádolható ‑ polgári újság, a Tolnai Világlapja azonban őrzi a tényeket. A most következő tudósítás 1905 áprilisában adta hírül országnak, világnak a következőket:

„A budapesti vas- és fémmunkások sztrájkja.

A budapesti vas- és fémmunkások sztrájkba léptek a minap, hogy munkaadóiktól emberségesebb bánásmódot és tisztességesebb munkadíjat vívjanak ki, miután méltányos kívánságaikat a gyártulajdonosok békésutón teljesíteni nem akarták. Budapest vas- és fémgyáraiban ettől a perecztől fogva szünetelt minden munka. Elhallgatott a pöröly, nem füstöltek többé a kémények s a gyárak hatalmas tölgyfa-kapuit bezárták.

Ez a sztrájk óriási méreteinél fogva kilépett a közönséges bérharczok közül s valóságos

monstresztrájk jellegét öltötte. Nevezetessé tette még a szélsőségeknek az a két végpontja is, amelyek ebben a bérmozgalomban összetalálkoztak. Az egyik oldalon a kiszipolyozott, agyoncsigázott, a legszegényebb proletárság, a másikon az igazán nagy tőke, a pénz és hatalmi befolyás legfőbb birtokosai Magyarországon: a vasgyárosok.

Ez a szélsőség természetesen nemcsak a harcz speciális élességében, az energia túlfeszültségében nyilatkozott meg, hanem a sztrájkidő hosszúra nyúlásában is. A tőke tulajdonosai itt nemcsak emlegették, hanem a leghatározottabban programmba is vették a kiéheztetést, amelylyel — hitük szerint — a munkások semmiképen meg nem birkózhatnak.

Szó sincs róla, a terv szépen bevált volna s a vasmunkások maguk nem is daczolhattak volna vele sokáig, ha többi proletár társaik segítségükre nem sietnek. Minthogy azonban a minden fajtabéli munkások szolidaritása ezúttal ismét fényes próbát állott ki, valószínű, hogy amikor e sorok napvilágot látnak, nemcsak a sztrájk ér véget a munkások javára, hanem a tőke urai is leszámolnak egyszer s mindenkorra ezzel a szerencsétlen kiéheztető politikával.

Hiába, ennek az igének már nincs varázsa, praktikus haszna még kevesebb, mert szemben áll vele a legkitűnőbb szervezettség, a teljes és tökéletes szolidaritás, amelynek cselekvőképessége nem merül ki az egyszerű sztrájkkal, de még az országos munkás-forradalommal sem.

A sztrájkoló budapesti vasmunkások zöme a városligeti Vázsonyi-féle kertben ütöttek tanyát, ahol valamennyien — ezerötszáznál többen — mintaszerű egyetértésben várták be ügyük kedvező eldőlését. Mozgalmukat nemcsak a többi szervezetek munkásai támogatták erkölcsileg és anyagilag, hanem a közönség is, amelynek a sorából sűrűn érkeztek adományok a sztrájktanyára.

A tanyán egyébként a legkedélyesebb élet folyt. A munkások még monstre hangversenyeket is rendeztek szórakoztatásukra. Ebből a mozgalmas életből — költséget és fáradságot nem kímélve — mutattunk be mai számunkban több fényképfelvételt.”

Forrás: Tolnai Világlapja – 1905.