Nincs lehetetlen az ember előtt

Tizenöt éve jelent meg először a most következő cikk az egyszer volt Csepel újságban. Udvarhelyi András rendhagyó tudósításában olyan gondolatokra bukkanhatunk, amelyeknek mára sem kopott el az aktualitása:

„Ember küzdj és bízva bízzál” - Ez a madáchi gondolat volt a mottója az Íme az ember című Fazakasné Erdélyi Ilona szájjal festőművész kiállításának és a Gördülő Tánccsoport bemutatójának a Radnóti Miklós Művelődési Házban április 24-én. Méltán idézték ezt a lélek erősítő üzenetet meghívójukban, mert a különleges, szokatlan látottak azt bizonyították, hogy az ember számára a testi hiányosság, a mozgássérültség sem lehet akadály, ha ki akarja fejezni, ha meghaladni akarj önmagát. Fazakasné Erdélyi Ilona szájjal festőművész derűs képei és a Gördülő Tánccsoport tagjainak jókedvű kerekesszéktánca bizonyította ezt. Megható volt látni, hogy

ezek a fiatal nők és férfiak, akiket mozgásukban korlátozott a kór, milyen felszabadultan táncoltak, mert nincs lehetetlen az ember elött, lehet így is táncolni.

Ezt fejezte ki köszöntőjében Gerhardt Ferenc, a Radnóti Miklós Művelődési Ház igazgatója, erről beszélt a rendezvény egyik támogatója, Orosz Ferenc alpolgármester meghatottan és megköszönte, hogy segíthetett, ezt hangsúlyozta a másik szponzor, Rauh Edit az Esélyegyenlősségi Minisztérium helyettes államtitkára is. Erről szólt Kun Gáborné, a Csepeli Mozgássérültek Önálló Egyesületének elnöke. S ezt fejezte ki a Csepelért díjas Erdei Éva festőművész szakavatott, szépen fogalmazott képelemzésében. Elmesélte, hogy a Degas, a festő köszvényes kezéhez kötötte az ecsetet, s Marosiné Földvári Irén csepeli naívfestő, amikor már szobrot készíteni nem tudott, õ is kezéhez kötötte az ecsetet és úgy festett. Mert ki akarta fejezni magát, mert olyan erős volt benne a belső kényszer. Tudjuk, vannak, akik lábbal, Fazakasné Erdélyi Ilona fogai közé szorítja az ecsetet és hason fekve fest.

Az emberi teremtő akaratnak nincs határa, mert az ember szellemi lény, a szellemnek nincsenek korlátai. Erről, erről is szólt ez a műsoros kiállításmegnyitó, amelyet a soroksári Geiger Tamás improvizációi tettek még feledhetetlenebbé.

Ezen a délutánon tanultunk valami nagyon fontosat a mozgássérültektől, azt, amire mindennap szükségünk van nekünk „normálisoknak” is, a hitre, hogy mégiscsak érdemes élni, küzdeni, akármivel áld vagy ver s sors keze.

Forrás: Udvarhelyi András, Csepel újság 2006. május 5.

Fotó: Mizik Zsuzsa