Adakozást a Széchenyiektől várnánk, de nincsenek gazdag arisztokratáink, akik szeretnék felvirágoztatni a kultúrát, a tudományt, és akiktől elfogadnánk a támogatást.  Mészáros Lőrinceink voltak-vannak. 

Tőlük az alamizsna nem kell, mert mégiscsak van némi büszkeségünk. (Aligha tudnánk találni olyan embert az országban, aki felnéz Mészáros Lőrincre.)

Az altruizmus, a civil aktivitás mindig fölös energiák terméke, és hogy nálunk ez igen nehezen bontakozik ki, annak oka, hogy állandóan Ausztriához mérjük az országot. Ha Bangladeshez mérnénk, hirtelen roppant gazdagnak érezhetnénk magunkat. Ám minden magyar kutató számára megdöbbenést okoz a harmadik világ, mert a boldogságérzet ott sokkal nagyobb, mint nálunk. Vajon

nem a viszonyítás miatt van ez? Nem az okozza a frusztrációt, hogy szegénynek érezzük magunkat, olyannak, aki nem tudja elérni azt az életszínvonalat, amit szeretne? Következésképp állandóan azzal foglalkozunk, hogy megszerezzük a kívánt dolgokat, ahelyett, hogy megnéznénk, miből van nekünk több a kelleténél - és abból adnánk.

Mert mindenkinek van valamije. Van, akinek csak ideje van, és figyelmet tud adni; másnak szántóföldjei, és megengedhetné, hogy a kutyások átsétáljanak az épp pihentetett részen. Amúgy is át fognak sétálni, de emiatt folyamatosan bosszús, és úgy érzi, birtokháborítás áldozata. Megint másnak pénze van, és közben jajong, hogy milyen szörnyű a magyar nyilvánosság, de egy általa elfogadható médiumra sem fizetne elő.

A magyar individualitás sajátossága, hogy sem az elitre nem nézünk fel, amely így nem is tud számunkra példakép lenni, sem pedig a hozzánk hasonló státusúak esetében nem érezzük azt, hogy megérdemelnék a támogatást, mert ha már altruizmus a kérdés, miért nem engem támogatnak. A világegyetem véget ér a rokonságnál.

Egyébiránt ez is valami. Mármint a rokonság, mert értékösszehasonlító vizsgálatokból kiderül, hogy a magyarok egy nehéz helyzetet elképzelve úgy gondolják, maximálisan számíthatnak a rokonaikra, sőt, még a közeli barátaikra is, és ez ad egyfajta biztonságérzetet. A Nyugat polgárai nem tekintenek olyan nagy bizalommal a közeli ismerőseikre, rokonaikra.

Amikor egy magyar elhagyja az országot, és ott más magyarokkal találkozik, egy sajátos személyészlelésen megy keresztül: a kinti magyart hirtelen rokonának, barátjának érzi, és azt várja tőle, hogy segítsen rajta. Ebből aztán kommunikációs konfliktus, majd valódi konfliktus származik, mert a kinti egyáltalán nem érzi rokonának az érkezőt, sokkal inkább élősködőnek és pofátlannak tartja, körülbelül úgy, mint amikor mi azzal szembesülünk, hogy túl sok kéregető rohan meg minket az aluljáróban.

A már kint élő magyarokban is feltámad a magyar individualizmus, tehát az az érzet, hogy el szeretnének érni egy anyagi státust, és az messze odébb van, mint ahogyan éppen élnek - következésképp nem lesz késztetésük mások támogatására. A kinti világban lévő nem magyarokéra pláne nem, hiszen azokhoz az ég világon semmi közük. A sajátjaikról pedig, mint láthattuk, csak a bosszúság és a tarhálás jut eszükbe.

Azt hiszem, nem kell tovább magyarázni, hogy miért válnak a magyarok boldogtalan nemzetté. Sokkal boldogtalanabbá, mint a harmadik világbeli szegény déli népek, akiknél az idegen is ember. Vagy az északiak, akik olyan intézményeket és struktúrákat tudnak teremteni, amelyekben megbízhatnak. Vagy a nyugatiak, akik rájöttek, hogy a civilizáció több, mint a rokonsági kapcsolat, és hogy szükségünk van a másik tudására, még ha az teljesen más kultúrából jött is.

Nem tudom, hol kéne a dolgokat elkezdeni. Mészáros Lőrincet kéne lecserélni Széchenyire, vagy az erős kötéseinket kiterjeszteni, és a lazább kapcsolatok felé is nyitni a szolidaritást.

Forrás: Zsolt Péter (Népszava)