Megdöbbentő csapás érte 2008. július 15-én, kedden a magyar sportot: néhány héttel a pekingi játékok nyitánya előtt, harminchat éves korában elhunyt Kolonics György, a kenusport kiemelkedő egyénisége, a Csepel SC versenyzője, a kerület díszpolgára, aki az ötödik olimpiájára készült.
A kétszeres ötkarikás és tizenötszörös világbajnok extraklasszis Csepelen, a Kis-Dunán edzés közben rosszul lett, elvesztette eszméletét, s kettesbeli párja, Kozmann György - akivel együtt szerepelt volna Pekingben -, valamint edzője, Ludasi Róbert hiába próbált rajta segíteni. Ludasi szerint harminchét, míg Zerkovicz Kristóf, az Országos Mentőszolgálat keddi szolgálatvezető főorvosa szerint tizenhét-tizennyolc perc alatt kiérkező mentők
sem tudták visszahozni az életbe.(Népszabadság 2008. július 16.)
Csepel gyászolja Kolonics Györgyöt, a kiváló sportolót, a magyar és a világ sportéletének feledhetetlen egyéniségét. - írta közleményében Tóth Mihály, Csepel 15 évvel ezelőtti polgármestere. Hozzátette: „Kolonics György ezer szállal kötődött Csepelhez. Pályafutása, sikereinek előkészítésé elválaszthatatlan volt a Kis-Dunától, a csepeli Duna-parttól, és ezt ő ahányszor csak lehetett, mindig szóba hozta. Olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki győzelmei után sohasem mulasztotta el, hogy megemlékezzen Csepelről, amelyhez tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig hű maradt. Sikereit, kötödését Csepel 1996-ban az atlantai olimpiai aranyérem megszerzése után díszpolgári címmel ismerte el.”
Miért nem volt a közelben orvos? - tette fel a kínzó kérdést a Csepel újságban Vincze Miklós. Csak akkor ér egy olimpiai és világbajnok valamit, amikor dicsekedni lehet vele? Csak akkor figyelnek rá, ha feláll a dobogóra, és felcsendülnek a Himnusz hangjai? Hogyan sáfárkodunk a tehetségekkel? Csak akkor figyelünk fel rájuk, ha idejekorán meghalnak? (A felelősség a mai napig nincs megnyugtatóan tisztázva, mert sokan még most, a tragédia után másfél évtizeddel sem tudják elfogadni az elfogadhatatlanra adott magyarázatokat.)
A pekingi olimpiára készült Kozmann Györggyel...
Meghalt egy héroszunk. - foglalta össze sok tizezer csepeli véleményét Tőzsér László a Csepel újságban. Itt Csepelen élt, s már szobrát tervezi a tisztelet és az emlékezés.
Ez a hérosz ember volt. Megadatott, hogy ismerjem. Első találkozásunk 1992-ben, az azóta már füstté vált nagy sportcsarnok parkolójában esett meg, ahol sírni láttam, mert Barcelonában lemaradt a dobogóról. „Elcsesztük, Tamás bácsi” – sírta el magát az üres parkolóban, amíg benn a csarnokban a győzteseket ünnepelték. Laczházy Tamás akkori elnökhelyettes vigasztalta, majd amikor egyedül maradtunk, csak annyit mondott:
ez a srác világklasszis, leendő olimpiai bajnok.
Ez lett volna a hérosz születésének pillanata? Volt akkor egy Péhl „Jóka” nevű edző Csepelen, és egy őrült fiatal fantaszta elnök, akik idehozták ez a fiút Csepelre, edzőstől, hajóstól, megkopott, elnyűtt, makacsul viselt mezeivel, és elnyűhetetlen makacs győzni akarásával együtt.
Amikor először lépett vízre a csepeli kajaktelepen, senki nem kapta fel a fejét, és senki nem volt, aki tudta, abban a pillanatban új időszámítás kezdődött Csepelen – a kenusok életében. Nem látom értelmét leírni azt az eredménylistát, amelyet ez a hérosz elért. Megtették sokan, elektronikus memóriánk még számtalan magyar bajnokságát is megadja, időrendben, számonként. Tisztelem ezeket az adatbázisokat. Szigorú rendjük, tárgyilagosságuk szinte mindent elmond egy emberről. Szinte. A legfontosabbat nem tudja. Mert az eredmény, a cím, a győzelem egzakt, térben és időben pontosan elhelyezhető, de az odáig tartó út, amely legalább ennyire fontos, mindig örök rejtély a kívülállónak.
A bennfentesek, a társak is csak villanásokat, apró történeteket tudnak, mert a lényeg rejtve marad. A győzni tudás megfejthetetlen titok. Akik birtokában vannak ennek a képességnek, azok sem tudják a titkát. Volt egy olimpia döntő Atlantában. Egy célba rúgott hajóval, minimális különbséggel. Egy páros győzelem. Ez lett volna a hérosz születésnek pillanata? Ugyan, ekkor már többszörös világbajnok. Aztán volt egy másik döntő egyesben. Sydneyben. Viharos vízen, ellenszélben, leiskolázott háromajtós szekrények elött, magabiztosan. A tévé archívuma őrzi a győztes első nyilatkozatainak egyikét: „mákom volt ezzel a széllel.” A második olimpiai aranya mellé ezért a mondatért járt neki még egy, szerénységből, sport iránti alázatból, ellenfél tiszteletből és emberségből. Ekkor született volna a hérosz? Aligha.
Itt csak kivillant a hős páncélja mögül a világot meghódító ember őszinte esendősége. Ha volt és van titok, ez az. Aztán volt még sok döntő, VB-ken EB-ken, bajnokságokon. Az évek mentek, a hérosz megfáradni látszott, de dolgozott, küzdött, szenvedett és győzött. S közben szinte széthullott körülötte a világ. Nem törődött vele. Vitte előre az akarata „kis görög isten” testben, a nagy eltökéltség, az, ami lehetővé tette, hogy a huszonévesekkel azonos munkát tudjon végezni, ami háttérbe szorította a magánéletét, a héroszkor utáni leendő hátköznapokat. Már soha nem tudhatja meg, hogy a szakemberek szerint minden megvolt benne, hogy sportgenetikai utóda legyen mesterének, s hogy az õ keze alatt olimpiai bajnokok nőjenek fel. Meghalt egy héroszunk, akinek csak a születésének és az örök eltávozásának dátumát tudjuk.
Hogy mikor lett hős, ritka legyőzettetéseiben is legyőzhetetlen, senki nem tudja. Kolonics Görgy hérosz volt, emberi testtel, lélekkel, örök emberi törvényekkel szabályozott életű – igaz sportember. Minden tekintetben tiszta ember és sportoló volt. Tragédiája, tragédiánk, hogy egy dologban nagyon is istenien gondolkodott: elhitte, elhitette magával, hogy mindent kibír. Harminchat évesen is húsz évesként dolgozott, edzett, és akart.
Meghalt egy hérosz. Most már mondjuk ki, elháríthatatlanul, a sors kegyetlen tréfájának tárgyaként és áldozataként. A tisztelet és az emlékezés már most szobrot akar emlékének. Nem tudom, milyen lesz ez a szobor, hol áll majd. Minket, a ki tudja hány évnyi, évtizednyi túlélőket nem köt az õ szerénysége. Ezért legyen az a szobor bárhol bármilyen, a neve mellé feltétlenül írják oda: a Csepeli Hérosz. Tartozunk neki ennyivel.
Tőzsér László
Forrás: Népszabadság, Csepel újság, Tőzsér László
Fotó: MTI
