Az a bizonyos egyszerű vidéki legény napjainkra alighanem az ország leggazdagabb embere lett, legfeljebb a vagyonára egy másik egyszerű, vidéki gázszerelő legény vigyáz.

Arra talán kár is lenne szót vesztegetni, hogy szavahihetőség szempontjából mégis hová rangsoroljuk a politikusokat, különösen, ha kormányon vannak. A politikai szélkakasokról, a hatalmi zsonglőrökről egész könyvtárakat írtak már, újabban pedig tejes Netflix-sorozat évadokat lehet forgatni róluk, akár a dán parlamentben, akár a Fehér Házban van a munkahelyük. A politikai színváltók között válogatva mégis elsősorban a budapesti Vár miniszterelnöki rezidenciájára küldeném a kaméleonokat, ott van még mit tanulniuk a színváltásról.

Több, mint négy évtizede figyelem a magyar politikát, afféle szakmai ártalomból hol közelebbről, hol távolról, és – saját pechemre – nagyon sok mindenre emlékszem. Éppen ezért tartom riasztónak azt a szellemi zűrzavart, ami az utóbbi hetekben eluralkodott a miniszterelnöki megnyilatkozásokban. Távol álljon tőlem, hogy

egy-egy pekingi videófelvétel vagy rádiós nyilatkozat alapján azonnal távdiagnózist állítsak fel, remélem erre megvan a megfelelő szakszemélyzet a kormányfő környezetében. Az azonban elgondolkodtat, hogy mondjuk egy buszvezetőnek, egy rendőrnek vagy akár egy biztonsági őrnek is rendszeresen pszichológiai alkalmassági vizsgálaton kell megjelennie, egy egész ország vezetéséhez pedig semmi ilyenre nincs szükség. Pedig nem ártana…

Mert hogy is van az, hogy egy miniszterelnök egy 27 perces rádióinterjúban egyszerre nevezi magát "magunkfajta egyszerű vidéki legénynek" meg "antikommunista diáklázadónak"?! A valóság ezzel szemben az, hogy az a bizonyos egyszerű vidéki legény napjainkra alighanem az ország leggazdagabb embere lett, legfeljebb a vagyonára egy másik egyszerű, vidéki gázszerelő legény vigyáz.

Az "antikommunista diáklázadó" titulust meg azzal vívta ki az utcai harcos ketrecbajnok, hogy 1988. március 15-én valóban előállították a rendőrök, majd elengedték a Batthyány-örökmécsesnél tartott tiltakozás után. Egy év múlva, 1989. júniusában Nagy Imre újratemetésén valóban bátor beszédet mondott. Ott még "ázsiai zsákutcáról" beszélt, amikor a szovjet-orosz birodalomról nyilatkozott. Most meg a régi szovjet vezetőknél semmivel sem különb Vlagyimir Putyinnal parolázik Pekingben, akinek a csapatai Ukrajnában még szörnyűbb bűnöket követnek el, mint azt tették a szovjet csapatok a budapesti utcákon 1956. novemberében.

Szánalmas és nevetséges az az indoklás, hogy Pekingben az orosz-magyar találkozó – idézem: "nem az ő kezdeményezésére jön létre, de az elől kitérni nem volt lehetséges." Ha ez igaz lenne, akkor vajon hová lett az a magyar nemzeti szuverenitás, amire oly büszkén szoktak hivatkozni?! Ezek szerint a magyar miniszterelnök nem ura a saját politikájának, mégis igaz, hogy Putyin pincsikutyájáról van szó. Mondjuk Pekingben ez stílusos, csak éppen szánalmas.

És arra is emlékszem, hogy a kilencvenes évek elején ugyanez az utcai harcos még Tibet kínai megszállásának a megszüntetését követelte, és megemlékezett a Tienanmen téri diáklázadók áldozatáról. Változnak az idők, és változnak a nyilatkozatok is.

És már csak az a kérdés, hogy vajon az ellopható milliárdok csábítóan édes illatán kívül ugyan mi vonzotta ismét Pekingbe ezt az "egyszerű vidéki legényt"?

Forrás: Hardy Mihály (Klubrádió)