"Amikor egy-egy újabb botrány kirobbant, azt gondolhattuk, azt már biztosan nem lehet elsimítani, agyonhallgatni. Aztán napok múlva kiderült, de bizony lehet. Vagy nem indult nyomozás a rendőrségen, vagy maga a főügyész fogta vissza az embereit a kutakodástól"
„Más az igazság és más a jogszerűség”, mondta ügyvéd barátom, amikor az épület előtt becsomagolta a talárját, miután részese voltam egy látszólag sima polgári eljárásnak, amelyben hét év kellett ahhoz, hogy olyan dodonai döntés szülessen, amiben sem a felperesnek sem az alperesnek gyakorlatilag semmi öröme nem lett.
Rengeteg korrupciógyanús ügyet tárt fel a sajtó - talán már többet is annál, mint amennyi erodálja a politika iránt érdeklődők ingerküszöbét. Amikor egy-egy újabb botrány kirobbant, azt gondolhattuk, azt már biztosan nem lehet elsimítani, agyonhallgatni. Aztán napok múlva kiderült, vagy nem indult nyomozás a rendőrségen, vagy
maga a főügyész fogta vissza az embereit a kutakodástól.
Sokan már nem is emlékeznek, mondjuk Mengyi Roland, alias Voldemort nagyúr még 2016-ban kiderült húzásaira. Az egykori képviselő kenőpénz ellenében segített bizonyos vállalkozókat állami megrendelésekhez. Ő persze kis hal volt, le is bukott, és „mindössze” három év alatt megszületett az ítélet. Négy év börtön, amiből a hírek szerint 22 hónap lett a tényleges dutyi, a többit, nyomkövetővel a lábán otthon, kedvenc karosszékében ülhette le.
A Simonka-ügy is 2016-os balhé, a korábbi békés megyei képviselőt és 32 társát 1,4 milliárd elsíbolásával vádolják, de a csibészség elsődleges elkövetője már „fontosabb ember” volt, a Fidesz belső holdudvarában is jegyezték. Azt is mondják, Simonka a párton belüli hatalmi villongásoknak esett áldozatul, amiben lehet némi logika, hiszen az ő köreikben másfél milliárdocska lenyúlása nem olyan banánhéj, amin el lehetne csúszni. Most hiába lóg a feje felett 8 és fél év fegyház, úgy tűnik, az ítéletet belátható időn belül nem sikerül tető alá hozni.
A szolnoki Boldog István a saját kapzsiságának lett az áldozata. Úgy viselkedett, mint a helyi földesúr a vazallusaival. A területfejlesztési pénzek közelében sertepertélő képviselő az őt megkenő vállalkozásoknak, településeknek járt ki kemény százmilliókat. Vannak tanuk, vannak beismerő vallomások, csak ítélet nincs a mai napig sem.
Majd elfelejtettem Farkas Flóriánt! Ő a roma önkormányzatoknak juttatott pénzekkel ügyeskedett. Az EU csalás elleni hivatalának, az OLAF-nak is szemet szúrt, hogy a semmibe vezetett az a hozzá köthető Híd, aminek hivatalosan a munka világába kellett volna visszavezetnie a munka nélkül tengődő romákat. 1,6 milliárd forint uniós forrásból gellérthegyi villa és drága bérautók lettek. Az illetékes, az Emberi Erőforrások Minisztériuma elismerte, hogy „visszaélés történt”, leállította a programot és az állam megtérítette az okozott kárt. De bírósági ügy nem lett belőle. Nem lehetett, mert „Flóri” mentelmi jogát a mai napig nem függesztették fel. Ha nincs vádlott, nincs eljárás sem.
Most a legújabb ügyben vádlott is van, eljárás is indult. Folyamatosan érkeznek a hírek a láncra vert egykori végrehajtó és a feltételezések szerint vele korrupciós kapcsolatba került ügyvéd, egykori államtitkár, tengerikígyóként folyó bírósági tárgyalásáról. Az ügyészség hiába kínálja tálcán a – szó szoros értelmében – kézzelfogható bizonyítékokat, hiába vallanak a vádlottakra a tanuk, a seregnyi ügyvéd úgy csűri-csavarja, hogy látszólag tapodtat sem halad előre az eljárás az ítélet felé. Pedig talán az ügyben eljáró bíró is az első perctől látja, mi valójában az igazság, ám a „jogszerűség” betartása megköti a kezét. Nem söpörheti le az asztalról a megannyi papírt, nem csaphat a pulpitusra és nem mondhatja ki a verdiktet - ami pedig nyilvánvaló volna. Végig kell játszania a színjátékot.
Vannak, akik azt gondolják, hogy a fent felsorolt, frekventált politikusokat érintő ügyek azért válhatnak igazságügyi tengerikígyóvá, mert a bírák „óvatosak”. Talán attól tartanak, hogy minden szavukat figyeli a háttérben valamelyik testületi előjáró? Azt meg az előjárónál is előjáróbb, és így tovább, egészen a Nagy Főnökig? Ha egyáltalán igaz az a feltételezés, hogy az Ő szeme mindent lát.
Biztos vannak a bírák között olyanok is, akiket tényleg gúzsba köt valamilyen megfelelési kényszer. A bírák is emberek. Van családjuk, gyerekük, valamelyik banknál hitelük. Ezt az uralkodó párt is felmérte. Kettészakították az igazságszolgáltatás apparátusát: egy behódoló és egy szabadon döntő csapatra. A jog gépezete emberi döntések sorozata, meg lehet érteni a politikailag kényes ügyekben óvatoskodó bírákat is, ha féltik az egzisztenciájukat. Az állam számára olyan fontos ügyekben, mint mondjuk az állami vagyon „elosztása”, vagy a politikai szereplők büntethetősége, a bőrükön érzik, hogy kockázatos a „rossz ítélet”.
Szerencsére a testület nagyobbik felét azok alkotják, akik úgy gondolják, szakmai tisztességből szembe kell szállni akár a kormány elvárásaival is. Ők azok, akik többre tartják a szakmai hírnevüket, a hivatás tisztességét és becsületét akár a saját egyéni érdekeiknél is. Ha kell, tartják a hátukat, ha túl nagy rajtuk a politikai nyomás, inkább lemondanak a hivatalukról és szegre akasztják a talárt. Szerencsére szép számmal vannak.
Már csak ők maradtak a hazai jogállamiság utolsó bástyái.
Forrás: Somfai Péter (Szabadság Klub)
