Most már a látszatra sem adnak. Vittek és visznek mindent, ami csak mozdítható. A bankokat, az autópályákat, a kis- és nagyvállalatokat, a teljes médiát, a független állami szervezeteket, az ügyészséget, a bíróságot, a járást és a megyét, az alkotmányt, mindent.

A demokrácia, a jogállam nem óvodás gyurma, amit úgy söndörgethetünk, úgy formázhatunk, ahogy a kedvünk tartja. Aztán majd csak lesz belőle valami, ha meg nem, akkor majd tovább gyúrjuk.

A jogállam egyik legfőbb ismérve ugyanis a stabilitás, a meggyőződés, hogy a törvényeket, akárcsak a párizsi utcaneveket, nyugodtan lehet márványba, kőbe vésni, nincs szükség az átnevezésükre, átformálásukra minden öt-tíz évben. Az állam, pontosabban a jogállam működése gránit szilárdságú, ahhoz nem lehet hozzápiszkálni, csak úgy, mert éppen megtehetjük.

Elsőre ez jutott eszembe, amikor

egy szélsőjobbos közreműködéssel a kormánypárt ismét elkezdte átgyúrni a fővárosi választási szabályokat, alig hét hónappal az önkormányzati választások előtt. A magyar demokrácia, ha még van ilyen egyáltalán, így is ezer sebből vérzik. Megnyomorult, csúf torzó lett belőle, össze-vissza kaszabolták a sarlatánok, már csak a lélegeztetőgép tartja fenn benne az életjeleket. Úgy tűnik, már nem sokáig.

Hol vannak már azok az idők, amikor a hatalom birtokosai még ügyeltek a látszatra, amikor még elbábozták, legalább a saját közönségük számára, hogy itt még a jog és a tisztesség érvényesül a hatalomgyakorlásban? Emlékeznek még az Élet és Irodalomban megjelent 2001-es cikkre, ahol a tokaji szőlőbirtok ügyében tartott „nem-taggyűlés” taggyűlésen Orbán Viktor még azt javasolta szőlőbirtokos feleségének és üzlettársainak: próbálják meg úgy belőni a kért állami támogatásokat, hogy ne nagyon lógjon ki a lóláb, ne ők nyerjék a legtöbbet. Pedig akkor „mindössze” 41 millió forintról volt szó, nem tízmilliárdokról. 22 év nagy idő, sok víz lefolyt azóta Bodrogon, meg a Dunán is.

2002 után nyolc szűk, ellenzékben eltöltött idő, sivatagi bolyongás elég volt ahhoz, hogy a leendő diktátorban kiérlelődjön az elhatározás, ilyen hibát még egyszer nem követhet el az életben. Ha egyszer sikerül megszerezni a hatalmat, azt soha, semmilyen körülmények között nem engedheti ki a keze közül! Vagy a karmaiból. A mesterterv elkészült és 2010 óta dermedten szemlélhetjük, ahogy maradéktalanul megvalósul az orbáni maffiaállam. Ahogy polip módjára kiszivattyúzza az életető erőt az egész magyar társadalomból.

Most már a látszatra sem adnak. Vittek és visznek mindent, ami csak mozdítható. A bankokat, az autópályákat, a kis- és nagyvállalatokat, a teljes médiát, a független állami szervezeteket, az ügyészséget, a bíróságot, a járást és a megyét, az alkotmányt, mindent. Annyira, hogy még a Holdról, sőt néha még Brüsszelből is látszik.

Ilyen körülmények között nem is értem, hogy mi szükség volt erre a mihazánkos színjátékra a választási törvény megbuherálása körül. Egyszer így, másszor úgy, ahogy a pillanatnyi hatalmi érdeknek megfelel. A szélsőjobbos politikai pribékek pedig boldogan elvégzik a rájuk osztott hentesmunkát, akár egy kis könyvdarálásról van szó, akár ha a fővárost kell visszaszerezni a narancsos diktátor számára. Egyszerűbb lenne az úgynevezett alaptörvénybe szimplán beleírni, amúgy türkmén mintára, hogy Magyarország örökös miniszterelnöke Orbán Viktor és kész. Csak nehogy a végén még én adjak ötletet egy kis további alkotmányozáshoz…

Forrás: Hardy Mihály (Klubrádió)