Jó barát? Van ok a szégyenkezésre. Nem tudom, hogy feltűnt-e az olvasóknak, hogy az elmúlt években mennyire visszaesett a csepeli önkormányzat szeretete és aktivitása a lengyelek iránt?

Ameddig haverok voltak az illiberálisok a két országban addig a puszi barátság is dukált. Akkoriban Németh Szilárd lebonttatta a szent Imre téri csőkerítést és hatalmas tacepaókat rakatott a helyükre. Ezeken a tacepaókon a lengyeleket és a lengyel politikai élet tendenciózusan kiragadott momentumait dicsőitették. Nem telt el úgy év akkoriban, hogy világraszóló ünnepségeket ne szerveztek volna a (megbonthatatlan és örök?) lengyel-magyar barátság tiszteletére. Hivalkodó márványtáblát biggyesztettek a Városháza falára, amit könnyes szemekkel koszorúztak.

Aztán - ahogy a nacionalista diktatúráknál lenni szokott - jól összekülönböztek! Ez náluk az orosz invázió megítélése okán kialakult nézetkülönbségben érhető tetten. A napokban a

rosszallás már a diplomáciai ejnyebejnyén túlmutató, nyilatkozatháború kezdetét is jelentheti.

A volt lengyel barát, kezd teljesen ellenséggé válni. Az új vezérkari főnök megfelelési kényszerében a II. világháború kezdetét ítélte meg szokatlanul lokálisnak. Az ezügyben érthetően érzékeny lengyelek mélységesen felháborodtak és ennek (magyarul) hangot is adtak.

Nyilvánvaló, hogy a politikától idegen katona nem is nagyon tudja az ide vonatkozó szabályokat. Azt azonban jól tudhatja, hogy a személyi kultuszos centralizált rendszerekben a krumplivirágok száma és nagysága a paroliján, meg az állománytáblán történő előléptetések lehetősége attól függ, hogy mennyire tudja bebizonyítani elkötelezettségét és hűségét a kenyéradó gazdának. Most pedig a kenyéradó gazda érdeke azt követeli, hogy felejtsék már el ezt a lengyel-magyar két jóbarátságot, és a „szijjártói vagánysággal” menjenek nekik a következetesen oroszellenes lengyeleknek. Hát ilyen a következetesség meg az elvi elkötelezettség illiberáliséknál, és a Szent Imre téri irodákban.

Forrás: Horváth Gyula közösségi (fb) oldala