Ha a „Ragyás”, vagyis a csillagtelepi Radnóti Művelődési Ház, a képen látható épület átépítést megelőző elődje beszélni tudna, akkor a sok szép emlék mellett valószínűleg több hajmeresztő történetet is elmondhatna az öt évtizeddel ezelőtti időkből. A „Ragyás” helyett időnként – mint most – a krónikások vagy a történetek szereplői szólalnak meg.
Horváth Gyula Rendőr kaland címmel elevenített fel egy több mint ötven éves történetet. Ezt írta:
Talán 1970-ben lehetett Hungária koncertre szereztünk jegyet a Ragyásba (Radnóti Miklós Művelődési Ház) A koncert a várt fergeteges hangulatot hozta. Hazafelé, kissé felpörgetett állapotban jöttünk gyalog, a II. Rákóczi Ferenc utca töltés melletti lakásunk felé. Négyen voltunk: három fiú, és egy lány. Az utunk a Tanácsház téren keresztül vezetett, és a rendőrség érintésével jutottunk a II. Rákóczi Ferenc útra.
Nevetgéltünk, ugrálgattunk, ahogy egy tinédzser társaságban szokás. A rendőrség előtt egy Povjeda álldogál, és a bejárat előtt vagy hat rendőr beszélgetett. Mikor elhaladtunk mellettük bizonyára valamelyik megjegyzést tett a jókedvünket illetően. „Tuces”, a baráti kőr egyik tagja odaszólt nekem: mintha valamit mondtak volna a zsernyákok.
Akkoriban én még elhittem a rádióból, szónoklatokból újságokból áradó szólamokat, hogy a
magyar rendőrség demokratikus! Visszafordultam hát, - mert bajom nem lehet - és megnéztem, hogy valóban szóltak-e? Mivel csak azt láttam, hogy ugyanúgy beszélgetnek, mint korábban, széttártam a karomat és a társaság után futottam. Pár pillanat múlva azonban kifordult a Rákóczi útra a Povjeda, villogó kék lámpával.
A rendőrség és a bíróság közt lévő vaskapunál értek bennünket utol. Az autóból kiszállt egy fiatal rendőr, aki tisztelgett és köszönt. A kislányt azonnal hazaküldte, tőlünk fiúktól meg a személyi igazolványokat kérte. Miközben engedelmesen teljesítettük a kérését, a szemem sarkából láttam, hogy a rendőrségtől még két rendőr közeledik gyalog felénk. Különösebben nem foglalkoztunk velük, mert a gépkocsizó járőrrel voltunk elfoglalva.
Mikor odaértek a gyalogosok, se szó se beszéd az egyik a csizmás lábával seggbe akart rúgni. Azonban, mivel a „jard” alacsony volt, én meg hozzá képest magas (már akkor is a mai méretemen éltem és 183 voltam) nem tudta megfelelően felemelni a lábát, így hátulról, csizmával jól combon rúgott. Odafordultam, idegesen rágtam a rágógumimat, és szúrós tekintettel néztem, hogy lássam, mit is csinál velem a zsernyák. Alig tudtam magamnak megnézni a dühtől és gyűlölettől eltorzult rendőr arcát, mikor az úgy képen vágott, hogy felfeküdtem az oda kikészített szemeteskukákra.
Ezalatt, a másik gyalog-rendőr levette a gumibotját és barátaimat kezdte éktelenül ütlegelni. A gépkocsizó járőr még rosszallóan rájuk is szólt: ejnye fiúk, nem kéne ezt csinálnotok. Az igazoltató, így rövidre is zárta a velünk való konzultációt, visszaadta a személyiket és hazaküldött bennünket.
„Tucesnek” azonban eljárt otthon a szája! Elmondta az apukájának, hogy éjjel megvertek minket a rendőrök. Ez olyan esemény volt abban a kőrben, amit a szülők nem hagyhattak annyiban. Összejöttek az érintett apák, és elhatározták, hogy bevisznek minket a jardra. Utána járnak, hogy mit is követtek el magzataik a buliból, hazafelé jövet. Természetesen mind a három fiúnak méretes atyai verést helyeztek kilátásba arra az esetre, ha nem a valóságnak megfelelő módon adtuk otthon elő a történteket.
A rendőrségen éreztük, hogy valami különleges dologba keveredtünk. Az ifjúságvédelmi előadó, csak „fiúknak” szólított bennünket. Nem „huligánozott”, nem „nagyhajú hippizett”, hanem arról beszélt, hogy mi vagyunk a jövő vezetői, és nekünk tudnunk kell, hogy a rendőrség a dolgozó népet védi. Még az akkori kerületi rendőrkapitány is lejött hozzánk, beszélgetni!
Nagyon igazságtalannak, embertelennek és megalázónak tartottam, ahogy az utcán a rendőrök velünk szemben eljártak. Szinte beleégett a szemembe az engem rúgó és verő rendőr képe. Megfogadtam magamnak, hogy visszaverem rajta azt, amit velem tett. Gyűlt a mérgem, és nőtt az elhatározottságom.
Gyakran láttam is a rendőrt, már civilben, mert a kilencvenes években nyugdíjba vonult. Egy alkalommal a piacon követni kezdtem. Mikor félrevonul, hogy egy magányos helyen könnyítsen magán, utána mentem. Eljöttnek találtam az időt arra, hogy ezt az embert jól megverjem, a rajtam esett sérelmet megbosszuljam. Kiléptem elé, ő rám pillantott és kétségbeesett. Egy megtört remegő ember állt előttem, aki annyira félt, hogy levizelte a nadrágját.
Egy darabig ökölbe szorított kezemet még feszítve tartottam, és lassan a szánakozás ült a gyűlölet helyébe. Az villant át az agyamon, ha megütöm ezt a szerencsétlen beteg jószágot, semmilyen elégtételt nem veszek, csak tovább növelem a bennem élő szégyent és megaláztatottságot. Hátat fordítottam és otthagytam saját bajával, szerencsétlenségével. Még egyszer-kétszer láttam, egyre rosszabb állapotban, aztán eltűnt! Nem nyomtalanul, mert a lelkemben most is él!
Forrás: Horváth Gyula közösségi (fb) oldala
