Egyszerre mintha lágy, jeges szellő simogatná az arcomat. Semmi nincs, ami szemmel felfogható volna, de tudom, ott vannak, látnak azok, akiket már csak képek őriznek albumban, de főként a szívemben. A karácsony a múlt színpompás, otthon illata, áradata. Ilyenkor néhány napra mindenki újra kisgyerek. Kisgyerek, aki előbb emlékeket gyűjt, végül maga is emlékké válik. És ha jól csinálta, akkor nem csak az albumokban.

Csak az ünnepi térítőt akartam kivenni a komódból. Kihúztam a felső fiókot, ahol rendben és összehajtva várta tavaly óta a fehér, selymes fényű kelme, hogy újra eljöjjön az ideje. Nem tudom, mi vitte a kezemet a legalsó fiók gombjaihoz. Nehéz sóhajjal csúszott ki a súlyos fa. Az előző század derekának divatja szerinti, arany színnel díszített, műbőr borítású fotóalbum nézett rám a múlt számtalan kincse közül. Zizegett a rizspapír, méltóságteljesen hajlott a fekete karton. Visszaperegtek az évek, megállt az idő. Emberek léptek elő a múltból, fényeket, színeket, illatokat hoztak magukkal.

A karácsony az illatok emléke. A fenyőfákat az erdészet irodaházánál árulják, szánkón húzzuk haza, vele jön az erdő illata, halványan derengnek a kandeláberek, ropog a hó a csizmánk alatt. Behunyt szemmel elképzelem, milyen lehetett a meredély, ahol

magoncból fává cseperedett, viharokat állt ki, ha nyomta az ágait. Szánom is, hogy ez lett a sorsa: ahogy sok száz másik fenyő, egy szobából, egy panelház ablakából tekintget a gyanta- és avarillatú hegy felé. Érzem a csillagszóró illatát, a parányi szikrák valójában tündérek, kacagva ugrálnak szét. Bekúszik a szobába a sülő hús fűszeres illata. Aztán a bejglié, melyben vastagabb a mákréteg, mint a tészta. Egy olcsó, tollra emlékeztető golyós parfüm illata. Évtizedek óta őrzöm, ha az orrom elé tartom, tizenéves vagyok. Látom az anyámat, ahogy a konyhában készülődik az ünnepi menüvel, a káposztaleveleket hajtja töltelékké elegáns, hosszú ujjaival; az apámat, ahogy lassú, határozott csapásokkal a törzset faragja a maga készítette, ezüstre festett tartóba.

A karácsony színes ragyogás egy félhomályos szobában. A nagyszülői házban a fa a fűtetlen verandán, az asztalon áll. Az ajtó nehezen, nyikordulva nyílik, odalopózok a sötétben, vacogok a hidegtől. Megbűvölve nézem a tűleveles ágakra hanyagul felrakott kék, piros, zöld izzókat. Jég rajzolt cirádás virágokat a hatalmas ablakok kis négyzetekre osztott szemeire. Dereng a hold, a kert fehér lepel alatt pihen, a hóember, amit nagyapával építettem vigyázza, hogy semmi ne zavarja az álmot.

A karácsony a csodák ideje még akkor is, ha nincs bennünk olyan hit, ahogy a szót használni szokás. Nem tudom, mi vitt rá, de istentiszteleten talál az éjfél. Mint kisgyerekként egy mesét, jólesik hallgatni a bibliai történetet. Egyszerre mintha lágy, jeges szellő simogatná az arcomat. A hófehér, dísztelen mennyezetre nézek, a magasból parányi, szürke toll lebeg alá. Kíváncsian kémlelek körbe, vajon hol látom meg a templom bolthajtásai között csapdába esett madarat. Csak a sima falakat látom. Semmi nincs, ami szemmel felfogható volna, de tudom, ott vannak, látnak azok, akiket már csak képek őriznek albumban, de főként a szívemben.

 A karácsony a múlt színpompás, otthon illata, áradata. Ilyenkor néhány napra mindenki újra kisgyerek. Kisgyerek, aki előbb emlékeket gyűjt, végül maga is emlékké válik. És ha jól csinálta, akkor nem csak az albumokban.

Forrás: Králik Emese (Népszava)