Ti mind idegengyűlölők vagytok – mondta Orbán Viktor, és lám: a legnagyobb arányban azokban a megyékben szavaztak rá 2018-ban az idegenektől való félelmükben, ahol élő idegent talán a tatárjáráskor láttak utoljára. Tizenöt éven át szinte mindent el tudott adni a saját közönségének. Nemcsak azt, hogy a magas rezsi voltaképpen alacsony, hanem azt is, hogy ezért cserébe hálaszavazat jár. Bevették, hogy Magyarország határait ideköltözni akaró muzulmánok százezrei ostromolják, és ha egyszer nem Orbán Viktornak hívják többé a miniszterelnököt, azonnal beözönlenek a sátraikkal meg a tevéikkel.
Elhitték azt is – történelmi tanulmányaik és a megélt tapasztalat ellenére –, amikor a mágus azt hazudta, hogy Oroszország a barátjuk, Ukrajna pedig a pusztulásukra tör: simán átment, nemcsak nálunk, de Erdélyben is.
Annál érdekesebb, hogy most, amikor azt próbálta bebeszélni ugyanazoknak az erdélyieknek, hogy ők mind „szuverenisták” (magyarul: mind Orbán szellemi alattvalói, akiknek fontosabb, amit mond, mint amit éreznek), szépen, látványosan beintettek neki. Ki tudja, hogy
valójában mi történt? Besült a varázsige, fogyóban a varázserő? Vagy inkább az a megfejtés, hogy ezúttal elvétette a határt; nemcsak az országét, hanem a lódításét is?
A jelek szerint a hiszékenységnek is vannak korlátai, ami kifejezetten rossz hír a magyar miniszterelnök számára. Merthogy most ahhoz, hogy elegendő szavazója legyen, csupa olyasmit kellene elhitetnie, ami józan ésszel befogadhatatlan. Hogy 2026-ban a szépkorúak nem egyszerűen csatába mennek az online világ digitális bennszülöttei ellen, de le is győz(het)ik őket. Hogy a jólétünket nem az Orbán-slepp – a család, az üzletfelek és a megbízottak – végtelen mohósággal párosuló tehetségtelensége fenyegeti, hanem az, hogy Ukrajna megtámad minket (nyilván alig várják, hogy miközben szemből az oroszok lövik őket, a hátukba kapják az eddig így vagy úgy, de mégiscsak nekik segítő NATO-t; vajon hány ember lehetett józan abban a szobában, ahol ezt a Menczerrel kimondatott mestertervet kisütötték?). Meg hogy a magyar zászló csak azoké, akik olyan elmekórtani állapotban vannak, hogy az előzőeket már mind elhitték.
A nemzeti jelképek kisajátítására történt már egy hasonlóan innovatív kísérlet – a következményeket ismerjük. Szokták Orbán Viktorra azt mondani, hogy kifejezetten tanulékony, pedig láthatóan képtelen megjegyezni: azoknak a nemzeti érzelmeit, akik sosem hittek a hókuszpókuszaiban – vagy már ébredeznek a kábulatból –, nem is azzal lehet a legjobban felpiszkálni, ha megtagadja tőlük a nemzethez tartozást, hanem azzal, ha csomagban árulja.
Azaz: semmi sem mozgósít olyan hatékonyan (ellene), mint ha őt is szeretni kell ahhoz, hogy a hazát szerethessük; ha ahhoz, hogy magyarnak minősüljünk, jobban kell szeretnünk őt, mint a hazát.
Erdély most adott egy leckét abból, hogy nem tart igényt ilyen hitelesítő pecsétre – ő viszont, egyelőre úgy fest, megint nem tanult belőle. Jövő áprilisban nekifuthat még egyszer, de emberi számítás szerint az már az utolsó kísérlete lesz.
Forrás: Hargitai Miklós (Népszava)
