Ezúttal sem úsztuk meg a szokásos nyári betlit. Egyetlen állva maradt együttesünket, a Videotont is kiebrudalták augusztus első hetében a második számú európai labdarúgókupa selejtezőinek lépcsőházából. A többiek (FTC, MTK, DVSC) számára már a bejárati ajtó is zárva maradt.
A tények makacs dolgok, a számokkal nehéz vitatkozni. Még akkor is, ha relativizálásban bárkivel felvesszük a versenyt. A konok, egyszempontú UEFA sajnos makacsul ragaszkodik a valódi teljesítmény méréséhez. Több rangsort alkalmaz, hogy a beosztások, sorsolások alkalmával objektivitása megkérdőjelezhetetlen, támadhatatlan legyen.
A rangsorok egyike (UEFA Country Ranking 2016–17) az egyes tagországok klubcsapatainak a kontinens kupaküzdelmeiben elért eredményein alapul. Mindig a legutóbbi öt évben megszerzett pontok alapján alakul ki az aktuális erősorrend. Magyarország fél évtized alatt 9,5 pontot tudott összekaparni. Összehasonlításként csak a szomszédokét ragadom ki a listából:
Ukrajna 37,433, Horvátország 23,5, Románia 21,65, Ausztria 20,975, Szerbia 15,125, Szlovénia 12,875, Szlovákia 11,375. Nem tudom megállni, hogy ne említsem Liechtenstein 11 pontját. Többször is ellenőriztem, igaz.
Az említett időszakban mindössze egyszer (2012, Videoton) sikerült a csoportkörig eljutnunk az Európa Ligában. Az elit zónában, a Bajnokok Ligájában ennek akár csak a megközelítése is az álmok világába tartozik. Csűrhetjük-csavarhatjuk, de ha azt mondjuk, hogy egy helyben topogunk a hátsó udvarban, akkor még hízelgően írtuk le a helyzetet.
Vajon minek köszönhetik a környező országok, hogy a nyomukba sem érünk, hogy csak a hátukat látjuk, és azt is távolról? Tán valaminő stadionépítési láznak? Akadémiázásnak? A költségvetés ellenőrizhetetlen megcsapolásának, valaminő taoféleségnek? Netán a tájfunerősségű kormányzati hátszélnek? Esetleg a futball támogatása révén remélt ideiglenes menlevelek kiosztásának? Avagy a politikailag is ösztönzött-font szponzorációs hálónak?
Ha már a kérdéseknél tartunk, el tudják képzelni, hogy ilyen nemzetközi eredményességet felmutató, a bajnoki mérkőzéseken a háromezres átlagos nézőszámot sem elérő, minden évben masszív, többmilliárdos veszteséget termelő honi álprofi labdarúgásban lehet olyan játékos, aki havi nettó húszmilliós juttatásra számíthat? Ne hördüljenek fel, nem (csak) a klubszerződés papírján szereplő keresetről beszélek. Persze könnyen véget lehetne vetni a mende-mondáknak, ha az illetékesek kibontanák az igazság néhány részletét, például név nélkül nyilvánosságra hoznák a futballból, a futball révén náluk keletkező legmagasabb jövedelmeket.
Legyünk tárgyilagosak. Az utóbbi időben azért történtek örömöt kiváltó események is a magyar labdarúgás háza táján. Válogatottunk majd fél évszázad után ismét Európa-bajnokságon mutatkozhatott be, ahol az árnyékát majdnem átlépve tisztesen helytállt. Csoportelsőként mehettünk tovább, közel jártunk a későbbi győztes, Portugália megleckéztetéséhez. A kellemes utóízt az sem változtatta meg, hogy a legnagyobb gólkülönbségű vereséget is mi szenvedtük el Belgium ellen. Igaz, a válogatottunk esetében kétségtelen előrelépéshez Németországban szocializálódott-képzett szakemberek segítségére szorultunk. Miként a szövetségben, jó néhány klubunkban, az utánpótlás korosztályokban is ezt a megoldást látják célravezetőnek. Meggyőződésem, hogy ez hasznos lesz a jórészt – tisztelet a kevés kivételnek – belterjes, mindig a külső tényezőket okoló hazai szakembergárda felvillanyozására. Óhatatlanul jön azonban az újabb kérdés: mi zajlik nálunk edzőképzés címén? Ehhez csak egy adalék: évtizedek óta nem olvashatjuk magyar edző nevét nemcsak a kontinens élmezőnyéhez tartozó együtteseknél, hanem egyáltalán bármilyen európai első osztályú csapatnál. Dárdai Pál lenne az egyetlen kivétel, de hát ő is Németországban szocializálódott szakember. Soroljam a szomszédok edzőlistáját? Ennek fényében nagy luxus, mondhatni, ablakon kidobott pénz az MLSZ által kibocsátott több mint száz prolicences „diploma", amelynek tandíja ma már meghaladja a másfél millió forintot. Igaz, érettségi sem kell feltétlenül hozzá...
Üdvözölendő, hogy országszerte nagy számban épülnek pályák, rohamléptekben javul futballunk infrastruktúrája, több figyelem és pénz jut a labdarúgás tömegbázisának szélesítésére, az utánpótlásra. A kihívást, a sürgős teendőket itt a hatékonyság számonkérése, a társadalmilag elfogadott mérték eltalálása, a torz belső arányok radikális megváltoztatása jelenthetné.
Tibor Tamás,
az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó-szakedző
Forrás: nol.hu
